Bosszúálló ne légy, és haragot ne tarts a te néped fiai ellen, hanem szeresd felebarátodat, mint magadat. Én vagyok az Úr. (3Móz 19,18)
A címben szereplő kérdés egy jogos kérdés, amit az írástudó is megkérdezett Jézustól. A válasz magyarázatával három irányban indulhatunk el. Megnézzük, hogy a magyar nyelvben mit jelentenek, megnézzük, hogy az eredeti nyelvekből (héber, görög) hogyan fordították, és végül a Biblia hogyan magyarázza. Előre bocsátom, hogy nem fogok egyértelműen állást foglalni, hogy hogyan is értsük pontosan, hanem mindenki ítélje meg maga, hogy mit is jelent igazán a felebarát minőség.
Kezdjük a magyar nyelvvel. Amennyiben a magyar nyelv szótárát nézzük, akkor a válasz igen egyszerű. Minden ember az én felebarátom. De akkor miért nem azt írja itt a magyar nyelvű Biblia, hogy mindenkit szeressünk. Sokkal egyszerűbb lenne. És ez a szó, már a korai bibliafordítások idején is meg volt, tehát nem azért áll itt a felebarát szó, mert korábban nem volt más. Az is érdekes, hogy a két tag (fele – barát) jelentése nem visz el abba az irányba, hogy ez minden embert jelentsen. A fele, mint a felesége szóban is, társat jelent. Ebből származik az a szó is, hogy felemás – a társa nem illik hozzá, nem illenek egymáshoz. Más az egyik fele. Ez még elvihetne oda, hogy minden ember itt él a földön, ezért társak vagyunk az életben, de az megint csak igaz mindenkire, és ez nem indolokná, hogy szűkítsük a mindenki fogalmát. A barát szó is egy kifejezett kapcsolatra utaló kifejezés, amelyben benne van, hogy valakivel szoros, bizalmas kapcsolatban vagyunk. Ez a szó nem jelent mást a Bibliában sem, a barát az barát. (Péld 17,17)
Az eredeti bibliai nyelvekről ezt a szót leginkább a szomszéd, társ szavakkal adják vissza. (A Strong szótár szerint a H7453 és G4139 szavak állnak itt— jelentésüket lásd a jegyzetben lenn.) Legjobban ez a két szó adja vissza a tartalmát ennek a szónak. Érdekes, hogy a héber szót, a fenti két szón kívül még a testvér, atyafi, másik, polgár, másik idegen, szavakkal is fordítják a Septuaginta verzióban. Az Ószövetségben van egy érdekes ige, a 3Móz 19,34 „Olyan legyen nektek a jövevény, aki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeresd azt mint magadat”. A sok felebarátra vonatkozó példabeszéd következtetni enged arra, hogy a felebarát, a valóságosan a környezetünkben élő embereket jelenti, akikkel valamilyen „dolgunk akad”. Tehát a szomszédaink, a polgártársaink. Ezért szól külön arról, hogy a jövevényt, aki ott lakik, azt is kezeljék felebarátként. Az emberek egy kategóriája biztosan nem része ennek az ószövetségi igének, ezek pedig az ellenségek. Ezt változtatja meg Jézus azzal, hogy felszólít, hogy szeressük ellenségeinket is (Mt 5,43-48). De megint megfigyelhető, hogy nem a mindenkit vagy a minden embert kifejezés áll itt.
Most nézzük meg, hogy a Biblia igéin keresztül milyen következtetésekre juthatunk. Ehhez először nézzük meg Jézus magyarázatát erre a kérdésre, az irgalmas szamaritánus példáján keresztül (Lk 10,29-37). Ahogyan már korábban elgondolkodtunk, nem egyszerűen azt mondja válaszként, hogy mindenki a felebarátom. Ez igen egyszerű lenne, és nem kellene egy ilyen hosszú történetbe belekezdenie, hogy megmagyarázza nekünk, hogy ki is a mi felebarátunk. „Szeressetek mindenkit!” – mondhatná, de nem teszi. Sőt, amikor új parancsolatot ad nekünk, akkor egy még szűkebb kört nevez meg: Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket. (Jn 15,12) Ezeket parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek. (Jn 15,17) Az a parancsolatunk is van ő tőle, hogy aki szereti az Istent, szeresse a maga atyjafiát is. (1Ján 4,21) Sőt, a főpapi imájában Jézus még egyértelműbbé teszi, hogy kikért imádkozik: Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tiéid. (Jn 17,9)
Tehát az írástudónak erre a példázatra adott válaszából kiderül, hogy nem minden ember az én felebarátom, hiszen Jézus maga mondja róla, hogy nincs messze az Isten országától. Ha megvizsgáljuk Jézus cselekedetét a jeruzsálemi templomban (Jn 2.14-16), vagy a farizeusoknak tett megjegyzéseit (Mt 12,34; Mt 23,23-39), akkor ezek nem a szelíd szeretet cselekedetei és szavai. Ezek ítélő szavak és tettek. Vagy a Bethesda tónál is csak egy embert gyógyít meg, és nem mindenkit (Jn 5,2-8), vagy a vérfolyásos asszony gyógyulásánál, egy egész tömeg szorongatja őt, hogy kapjon tőle valami segítséget, és mégis csak egy ember gyógyul meg (Mrk 5,25-31). Ha a felebarát mindenkit jelent, akkor Jézus miért nem ezt a példát mutatja nekünk? Még egy érdekesség, hogy erről, a felebaráti szeretetről, csak itt beszél Jézus. Csak az ószövetségi magyarázatnál, egyébként nem említi.
Amennyiben tovább nézzük az Újszövetség írásait, akkor látnunk kell egy különbségtételt a testvérek és a „kívül valók” között. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek. (1Pét 2,17) Péter sem azt írja, hogy mindenkit szeressünk, ahogyan az előbb idézett János sem azt írja az első levelében. De még mindig Péternél maradva – A kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. (2Pét 1,7) Ő sem a minden ember szeretetére buzdít fel. Pál is különbséget tesz: Hogy a kívül valók iránt tisztességesen viselkedjetek, és semmi szükséget ne érezzetek. (1Thessz 4,12) mindenkor jóra törekedjetek úgy egymás iránt, mint mindenki iránt. (1Thessz 5,15) De szintén ő az, aki a Róma levél 12. fejezetében (Róm 12, 13-21) taglalja, hogy melyik ember felé hogyan viseljék magukat Krisztus követői. Megint csak egyszerű lenne egy szóval elmondani, hogy szeress mindenkit, de ő sem teszi.
Álljon itt párhuzamban két igeszakasz:
(5Móz 15,7) Ha mégis szegénnyé lesz valaki a te atyádfiai közül valamelyikben a te kapuid közül a te földeden, amelyet az Úr, a te Istened ad neked: ne keményítsd meg a te szívedet, be se zárd kezedet a te szegény atyádfia előtt;(5Móz 15,8) Hanem örömest nyisd meg a te kezedet neki, és örömest adj kölcsön neki, amennyi elég az ő szükségére, ami nélkül szűkölködik.
(ApCsel 4,32) A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy volt; és senki semmi vagyonát nem mondta magáénak, hanem nekik mindenük közös volt.(ApCsel 4,33) És az apostolok nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról; és nagy kegyelem volt mindnyájukon.(ApCsel 4,34) Mert szűkölködő sem volt ő közöttük senki; mert valakik földek vagy házak birtokosai voltak, eladva, elhozták az eladottak árát,(ApCsel 4,35) És letették az apostolok lábainál: aztán elosztatott az egyesek közt, amint kinek-kinek szüksége volt.
Ezek szerint az anyagi szükségletekre sem úgy adakoztak, ahogyan azt ma sugallja a világ nekünk. Miért nem osztották szét a templomban, vagy akárhol a vagyonukat? Miért csak maguk között osztották szét? Miért mutatnak ilyen példát, ha mindenkit szeretnünk kell? Mára sok sztereotípia van az emberek fejében, többek között arról is, hogy milyennek kell lennie egy kereszténynek. De ahogyan az igéből látszik, a keresztény életről alkotott világi fogalom nincs teljesen fedésben a bibliai hívő élet meghatározásával. Ma van egy „szeressünk mindenkit” irányzat a világban, amely az ökumenizmus felé tereli a vallásokat, és a szeretetet tűzte a zászlajára. Ezért is van ma sok új fordításban a felebarát szó helyett már embertárs és sok félremagyarázás is (pl. Wikipedia – Felebaráti szeretet) De Jézus maga mondja: Jaj nektek, mikor minden ember jót mond felőletek; mert éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal az ő atyáik. (Lk 6:26) De miért is jaj nekünk, ha minden ember jót mond rólunk? Azért, mert akkor mi minden bűnt tolerálunk. Ahhoz, hogy mindenki jót tudjon mondani rólunk, ahhoz nekünk mindenkit jó embernek kell elismernünk, az életvitelükre való tekintet nélkül.
Mindebből a fejtegetésből, én oda jutottam, hogy az az én felebarátom, akinek számít, hogy mi van velem, de nem minden ember a földön. Ezt látszik alátámasztani az irgalmas szamaritánus példázata, ugyanis ott a sérült mellett többen elmennek, akiknek mindegy, hogy mi lesz a sérülttel. Az, aki azonban törődik vele, az a felebarátja. Az ószövetségi törvények is a népen belül lévő eseteket taglalják, soha nem mondja azt, hogy menj át más népekhez, és ítéld meg, hogy mit is cselekszenek. Erre int Pál is, hogy a kívül valókat majd az Isten ítéli meg (1Kor 5,11-13). Ezért fontos, az atyafiakon túl az ellenség szeretete. Az ellenség már valamilyen kapcsolatban áll velem. Nem vagyok közömbös számára, ezért számít, hogy mit teszek felé. A gonoszt, jóval győzzük meg (Róm 12,21; Mt 5,43-48; Lk 6,31-36). Ha bárkivel bármilyen kapcsolatba kerülök, akkor én, mint hívő, álljak a szeretet talaján, és ne a másik féltől függjön az én hozzáállásom és cselekedetem. De ebben is, mint mindenben, a Szent Szellem vezetése kell, hogy irányadó legyen, hogy kit kell megsegítenem és kinek legyek a felebarátja. Ha nem a Szellem vezetését követem, akkkor máris egy szabályt állítottam fel, amely kimondja, hogy mindenkin segítenem kell. Akkor ez már nem a Szellem vezetése, hanem az én szabályaim (Ézs 28,13). Mert csak azok az Istennek fiai, akiket a Szellem vezet (Róm 8,14)