A hitéletben is, mint életünk több területén, használunk olyan szavakat, amelyek jelentésével nem vagyunk igazán tisztában, illetve jelentésük módosult és sekélyesebb lett, mint az eredeti tartalmuk.
A jelenlegi világkorszak a vége felé közeledik, ez kétségtelen. Van egy olyan globális mozgató ereje a jelenkori emberi civilizációnak, amely nem az ember érdekeit szolgálja. Ennek a tervnek része, hogy az emberek már ne is tudják, hogy mit beszélnek, s a szavak is már csak üresen csengjenek. Hogy mire is gondolok? Ahogyan régebben az adott szónak nagy ereje volt, a becsületszónak élet-halál kérdés volt a megtartása, ma már az írott szavaknak sincs becsülete.
A hit témaköre ezen belül egy igen kényes része az életnek, hiszen ha én az életem egy olyan világképre alapozom, ami már nem is azt jelenti amit jelentenie kellene, akkor tévútra visz engem, és ahelyett, hogy megmentene, a halálba visz.
Isten az ígéjét adta nekünk, ami kimondott szavakból áll. Ha ezeket a szavakat megváltoztatjuk, vagy más jelentést rakunk melléjük, akkor nem tudják betölteni az eredeti szerepüket, amiért is mindenekelőtt Isten nekünk adta őket. Ha egy szövegről, vagy beszédről van szó, (hogy ki mit írt, vagy mondott) akkor a szavaknak elsöprő jelentősége van, hiszen a szavak hordozzák az átadni kívánt gondolatok tartalmát. Egy képnél, a színek, formák, alakok, a jelenet, stb. hordozzák a mondanivalót. Amikor szövegről van szó, akkor a használt szavak adják meg ugyanezt a többszintű kifejezést. Ezért kulcskérdés, hogy milyen szavakkal mondom el és írom le a mondandóm. (megjegyzés: természetesen nem a személyes beszédről van szó, mert ott a jeletés lényegi részét maga a beszélő hordozza, hogy milyen hangsúllyal, milyen komolysággal, milyen hangerővel, milyen testbeszéddel, stb. adja át az üzenetet.)
Ha megvizsgáljuk a hitvilághoz tartozó néhány alapszavunk jelentésbeli változását, akkor tetten érhetjük azt a változást, amely a mai kereszténységben is sok probléma gyökerét jelenti, hiszen mást hiszünk arról, amit valójában teszünk.
A tömörség érdekében most csak a hit, hívő, vallás szavak jelentésbeli változását szeretném átnézni, mert ebből megtudhatjuk, hogy valóban hiszünk-e, és valóban hívők vagyunk-e.
Kezdjük a vallás szóval. Az eredeti jelentése egészen más, mint a ma használatos. Sokan ma már késznek vesszük a szavakat, és nem is gondolkodunk el az eredetükön, pedig a magyar nyelv kifejezetten leíró nyelv. Szóval a vallás szó jelentése: Nyilatkozat, amely által állítjuk, bizonyítjuk, hogy valami így vagy úgy van, vagy ellenkezőleg, tagadjuk. Ez az elsődleges jelentése. A másodlagos jelentése pedig ennek folyománya: Szóbeli és tettleges kijelentés, hogy bizonyos hitágazatokat hiszünk és követünk. Figyeljük meg, hogy szó szerint megvalljuk azt amiben hiszünk, és szavainkkal és cselekedeteinkkel bizonyítjuk, hogy abban hiszünk. Aszerint élünk, amit vallunk. A belső meggyőződésünket valljuk meg a vallásunkkal, és e mellé tesszük az életünk beszédét és cselekedeteit. Innen indul ki a hitéletünk külső megnyilvánulása. Eredetileg, ez a szó csak alanyra vonatkozóan volt értelmezhető, tehát valaki vall valamit.
A mai korra ez a jelentés leszűkült az isteni hittel kapcsolatos megnyilvánulások, szertartások, tanítások egységes rendszerére. Eltávolodott az alanytól, és attól, hogy megvallom az életemmel a hitemet. Más szavakkal, külső bizonyságát adom a belső hitemnek. A mai jelentés már csak egy hitrendszer tanait jelöli, hogy én elfogadom az adott hitrendszer tanait, de az én érintettségemről semmit nem árul el.
A vallás, jobban mondva a megvallás következő lépése, a hívség (maibb formájában a hűség), mely szerint és híven (hűen) követem azt, amit vallok. A régi jelentése megint többet árul el, mint a mai. Állandóság, melynél fogva bizonyos véleményben maradunk, határozatunkat ingadatlanul követjük. Azzal, hogy hűséges maradok a megvallásomhoz, irányba állítom az életem a belső meggyőződésemnek megfelelően. A hűség jelentése is megfakult mára, és annyi maradt belőle, hogy valamihez vagy valakihez állhatatos maradok. Elveszett belőle a korábbi döntésnek megfelelő határozottság, illetve a korábbi véleményemben való megmaradás. Eredetileg a hűség össze van kötve a vallásommal, vagyis az én hitvilágommal, még ha csak erkölcsi szinten is. Mára ez lekopott annyira, hogy csak valami vagy valaki mellett maradok.
Az eredeti jelentések vonalán a következő lépés az, hogy ha én megmaradok a vallásom mellett hűséggel, akkor leszek hívő, vagyis olyan, aki hisz és bízik valakiben. Tehát a vallásom következő lépése az, hogy azért maradok hűséges a megvallásomhoz, mert bízom az Istenben, hogy amiben hiszek, az úgy van. A bizalmam Belé helyezem. Ez a hívő szó, mára lefogyott annyira, hogy „vallásos ember”. Tehát megáll azon a szinten, hogy én elfogadok egy hitrendszert, elhiszem azt. Ez ma a keresztény világban egy óriási probléma, hiszen – egy kedves pásztor szavaival élve – így lesz az ember elméleti hívő. Az elmémmel elfogadom a hitrendszert, de az életem nem teszem mellé. Ez azonban a bibliai hitben nem elég az üdvösséghez. De ha valaki a mai értelemben vett szavak jelentését nézi, akkor teljesen elegendőnek látszik ez a mentális elfogadás.
Még egy lépéssel tovább menve, ha megvallom azt amiben hiszek és amihez hűséges vagyok, vagyis a bizalmam abba helyezem, akkor mondhatom el, hogy hiszek vagyis valamit bizonyosnak, igaznak tartok, vallok, mint olyanról meg vagyok győződve , különösen valamit alapos tekintély, igaz tanúk után megismerek és tudok. Ez az eredeti jelentése a hisz igének. Egy mély meggyőződés és hiteles forrás illetve tanúk által bizonyított állítás igazságként való elfogadása, melyet vallok és hűen követek a beszédemmel és cselekedeteimmel. Mai értelmezésében a hisz az valamit igaznak tekint, igaznak fogad el. És itt megáll. A mély meggyőződés kimarad már.
Itt zárul be a kör. Eredetileg tehát ha én elhiszem, hogy Isten létezik és él, ebbe helyezem a bizalmam és ez lesz a meggyőződésem, amit vallok hűséggel a beszédeimben és cselekedeteimben. Ezzel szemben a mai jelentések vonalán, elhiszem egy hitrendszerről amit állít, és ez lesz a vallásom. Érezzük a különbséget? A kereszténység keretein belül maradva, a mai jelentés alapján már nem jutok el feltétlenül az üdvösségre. Hiszen még egy nagy csapda áll a szavak mögött. Ma már sokan azt mondják, hogy ezt és ezt elhiszem, de azt és azt nem tudom elfogadni. Amit itt és itt írnak, az nem lehetséges. Isten olyat nem akarhat, vagy az másképp van, mint a Bibliában. Ezzel igazán az ember kimondja, hogy nem abban az Istenben hisz, amelyet Isten Igéjében találunk, hanem önmagának hisz, hiszen felülbírálja az igazságot. Mert ugye aki az egyiket mondta, az mondta a másikat is. De ha én felülbírálom, akkor már nem hiszek az írásoknak, hanem magamnak és a magam tudásának hiszek, és egy saját, szubjektív igazságot állítok fel. „Mert én jobban tudom.” Ezzel esek el végleg az üdvösségtől. Mert ha hiszem, hogy aki az írásokban van létezik, és olyan amilyennek bemutatják, akkor ha én azt felülbírálom azt amit róla állítanak, akkor már nem azt fogadom el valóságnak amely a hit alapja, ugye – hanem én kreálok egy saját valóságot, amelyben már nincsenek benne a nekem nem tetsző részek.
Felhasznált irodalom:
A magyar nyelv szótára – Czuczor Gergely-Fogarasi János, 1862
Értelmező Kéziszótár – MTA, 1972-2012 változatlan kiadás Anyanyelvi könyvespolc (14000 szavas értelmező szótár) – Scriptum kiadó 2005