Isten népének keveredése – legyen hatalmas tiltótábla!

Nem jó a ti dicsekedésetek. Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja. (1Kor 5,6)

Van egy érdekes szabály, amely a jó és rossz között figyelhető meg. Egy kis rossz meg tudja rontani a sok jót. Egy rossz alma megrontja a korás jó almát. A kis jó pedig nem képes a sok rosszat átváltoztatni (1Kor.15,33). A példabeszédek is sokszor figyelmeztet, hogy ne járjunk rossz társasággal, mert előbb utóbb megrontanak.

Az ember társas lény, és szeret valahová tartozni. Ezért lehetett Jézusnak oly nagy emberi szenvedés, amikor élete végén egyedül maradt, mert még a tanítványai is elfordultak Tőle. Arra viszont nagyon kell vigyázni, hogy hová tartozunk. Kikkel vagyunk együtt. Ami kicsiben megtörténik egy baráti társaságban, az nagyban megtörténik egy egész néppel.

Az gondolom mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a zsidó nép ószövetségi története fizikailag, vagy másképp mondva testben mutatja be azt, amely velünk, újszövetségi hívőkkel szellemben történik meg. Ennek az analógiáján elindulva, tisztán látszik, hogy mit tudnak tenni azok, akik nem követik ugyanazt az elhívást, akik nem ugyanabban hisznek, akiknek nem ugyanaz az értékrendjük, mint mint azoknak, akik Isten akaratában járnak.

Amikor kijött Isten népe Egyiptomból, akkor nem csak magukban jöttek ki. Voltak közöttük olyanok, akik látva Isten hatalmas erejét és védelmét a saját népén, azt mondták, hogy velük tartanak, hogy őket is megvédje ez az Isten. Ráadásul még az ígéretekben is részesülhetnek.

Sok elegy nép is ment fel velük; juh is, szarvasmarha is, felette sok barom. (2Móz 12,38)

Valahogyan úgy számíthattak erre, hogy amit a nép az ő Istenével kikapar magának, annak ők tisztán haszonélvezői lesznek. A számítás jónak tűnt, csak éppen arra nem számítottak, hogy az ígéret beteljesülésének mekkora ára lesz. Ezt még akkor maguk a zsidók sem tudták. Csak követték a hívó szót, mert már szabadulni szerettek volna a rabszolgasából. Ezt érezheti ma közülünk bárki, akit nyomaszt ez a világ, amiben élünk. (Utalok egy korábbi bejegyzésre: Kiszabadultunk a világból https://varadikarolibiblia.blogspot.hu/2016/08/kiszabadultunk-vilagbol_29.html )

Szintén általánosan elfogadott, hogy az ószövetségi Egyiptom példázza a világot számunkra. Ahogyan akkor kijött a zsidó nép Egyiptomból, úgy hoz ki minket is Isten a világból, ahol annak rabszolgái voltunk. Arra készüljünk fel, hogy amennyit a zsidó nép könyörgött Istenhez a szabadításért, nekünk is kérnünk kell az Urat, hogy szabadítsa meg a szívünket a világtól. Ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha felismerjük a helyzetünket a világban, és elkezdjük a világot teherként érezni. Mert amíg szeretjük, addig nem fogunk tudni „kijönni” belőle, és az Úr sem fog tudni minket kihozni, mert a szívünk mindig vissza fog oda vágyódni. Ha pedig mi elszántak is vagyunk, hogy otthagyjuk a világot, ha vannak köztünk olyanok, akik szeretik, és nem is akarják otthagyni, akkor könnyen megélhetjük azt, amit a zsidó nép.

De a gyülevész nép, amely köztük volt, kívánságba esett, és Izrael fiai is újra siránkozni kezdtek, és mondták: Kicsoda ad nekünk húst ennünk? (4Móz 11,4)

Akinek a szívében csak a jobb utáni vágy van, de nincs meg bene az, hogy bármi áron elhagyja a mostani rosszabb világot, akkor az előbb-utóbb elkezd a világ után sóhajtozni. Ezért nagy a bűne azoknak az egyházaknak, akik nem hirdetik a világtól való elszakadást, hanem még be is viszik a világi szokásokat az egyházba. Mert ezzel megvakítják a hozzájuk csatlakozókat a megszentelődés felé vezető útra. Az ilyen keresztény élet pedig eleve kudarcra van ítélve. Állandó csalódás lesz, mert nem lehet mindkét világból a legjobbat megkapni.

Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és e világi gazdagságnak. (Mt 6,24)

Ezért akik nem elszántan keresik az Isten országát, azok sok olyan cselekedetet meg fognak kérdőjelezni, amely nekik „már nem fér bele” a normális életbe, amely nem más, mint a világgal keveredett, a világi „jókat” is megélni kívánó élet.

Ahogyan a zsidó népet is testi kívánságokkal tudták elfordítani az Istentől, úgy ma is a keresztény közösségekbe bekerül a világ szeretete. Amikor még keresztény bálok is vannak, akkor annak már vészjelzésnek kell lennie, hogy mennyire szeretjük a világot. Lehet, hogy nem iszunk a bálon alkoholt, de mulatni és táncolni, mint a világiak teszik, azt szeretnénk. És erre azt lehet mondani, hogy az nem bűn. Ez így is van, önmagában ez nem bűn. De fel kell ismerni benne a világhoz való kötődést, és a világ még meglévő szeretetét. Ha nem az Úr az én örömöm forrása, és még szüksége van a hústestemnek is örömforrásra, akkor tudhatom, hogy még az Úrhoz közelebb kell mennem, mert még van helye a világnak bennem. De Jakabtól tudjuk, hogy a világ szeretete nem lehet Istennek tetsző (Jak.4,4), mert ez a világrend nem Isten szerinti, ezért nem is tudja elfogadni.

A puszta, ahová először vitte Isten a népét, az egy kietlen hely. Ahogyan Mackintosh írja, az Elmélkedések Mózes 1-5 könyvéről című művében, a pusztában csak az van, amit odaviszünk. A puszta azért puszta, mert ott nincs semmi. Aki már megjárta Istennek a pusztáját az életében, az még ezen kívül egy másik tényt is felismer. A pusztában minden és mindenki megmutatja a maga valóját. Ott nincs képmutatás, nincs színlelés. Ott mindennek és mindenkinek felszínre kerül a lényege. Ott az ember minden haszontalan dolgot eldob magától, hogy ne kelljen tovább cipelnie. Ezt azonban csak egyféleképpen lehet megtenni. Úgy, hogy bízom Istenben, és megállok hittel az Ő ígéreteiben. Ha nem tudom elhinni, hogy nem ez a földi élet az ami számít, hanem egy másik, amelyet most nem látok, sőt az egész világ az ellen az élet ellen beszél, akkor nem fogok tudni végigmenni a pusztában. Ezért nem tudnak átmenni a pusztán azok, akik a régi életre vágynak. Ahogyan Lót felesége is visszavágyott a szodomai életre, és ez lett a végzete. Menthetetlen volt. Az ilyen ember még Isten számára is menthetetlen. De nem azért, mert Ő nem tudná megmenteni, hanem azért, mert Ő az akaratunk ellenére nem tesz semmit.

A mai gyülekezeti életben is természetes, hogy vannak olyanok, akik nem tudnak még átmenni a pusztán, nem tudnak elszakadni a világtól. Ez rendben is van, mert ez egy folyamat, és ennek sebessége teljesen egyéni. Talán egy példa utalhat ennek sebességére, Jézusnak, a bűnös asszony kapcsán mondott történetének tanulsága:

És mikor nem volt nekik miből megadni, mind a kettőnek elengedte. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban?Felelve pedig Simon, mondta: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus mondta neki: Igazán ítéltél. (Lk 7,42-43)

Akinek több bűnét bocsátja meg az Úr, az jobban szereti Őt, ezért képes nagyobb áldozatokat is meghozni, mint aki igaznak tartja magát, vagy kevébé bűnösnek. id. Zimányi József egyik tanításában mond egy példát, amikor egy igehírdetés után mondta valakinek, hogy jó lenne továbbmenni azon az úton, hogy leteszi a bűneit. Az pedig felháborodva válaszolta, hogy már letette az alkoholt, és neki nincs több bűne. Az az egy volt, de több nincs, és hagyja őt ezzel békén. Ilyen hozzáállással valóban nem lehet a megszentelődés felé menni. Ezért szenvednek sokan hajótörést a hitben (1Tim.1,19), mert azt gondolják, hogy „ennyi áldozat már elég a bűneimért, többet nem kívánhat az Úr”.

Ezért kell éles különbséget tenni a testvérek között, mert aki nem az Úr akaratát akarja, az nem tud egy idő után tovább jönni, és csak lázítani fog, és vissza akar fordulni. Az ilyenek miatti ítéletet látjuk a zsió nép történetéből, hogy mennyire felbosszantották Istent, és mi lett a vesztük (Júd.5; Zsid.3,15-19). Fel kell azonban ismernünk azokat, akik akarják, és csinálják is amit az Úr mond nekik, de még „többet nem bírnak”. Jönnek, ahogyan csak tudnak. Ezek a testvérek, akárhol is álljanak az útjukon, valódi testvérek, és nem érheti őket semmi kárhoztatás. Ők megteszik azt, amit az Úr kér tőlük, és az Úr tudja kitől mennyit követelhet meg. Ezért nem lehet emberi szabályt hozni a gyülekezeti életre, hanem egyedül a Szent Szellem vezetését szabad követni! Csak a Szent Szellem tudja megmondani valakiről, hogy ő valóban az Urat követi, vagy sem. Ezért nem szabad az ilyen testvért megítélni, mert ő mindent megtesz, és nem az ő felelőssége az, hogy éppen hol tart ezen az úton (Róm.14,4). Mert Isten senkit sem enged feljebb kísérteni, mint elbírja (1Kor.10,13). Aki már kicsit érettebb az Úr követésében, és sok tapasztalaton átment, az tudhatja, hogy mennyi türelemmel vezet végig valakit Isten ezen az úton. Folyamatosan figyelve arra, hogy lélekben „normális” emerek maradjunk, és ne omoljunk össze a változások súlya alatt.

Voltunk olyan gyülekezetnek a tagjai, ahol azt mondták, hogy lassítani kell, a leglassabb hívő tempójában menjen a gyülekezet, hogy ő is tudjon velünk jönni. Szinte nem is történt semmi abban a gyülekezetben, és akik fejlődhettek volna, azok meg „elunták”, hogy nem tudnak továbblépni az Úrban. A leglassúbbak meg nem kaptak motivációt, és nem láttak jó példát, hogy miért érdemes küzdeni. Állóvíz lett, ahol mindenki megmaradt a régi életénél. Ha Mózes és a többi vezetők nem álltak volna erősen a helyükön, akkor a zsidó nép is többször visszafordult volna az ígéret földjére vezető útról. Ezért nem lehet kicsinyíteni a vezetők felelősségét. De nem is lehet minden felelősséget rájuk hárítani, mert az Úr ítélőszéke előtt mindannyiunknak egyedül kell megállnunk (2Kor.5,10). Ott nem lehet majd mutogatni, hogy mások miatt kerültem ilyen helyzetbe. Ezért is mondom mindenkinek, hogy ha szomjazik és fejlődne, de olyan helyen van ahol nincs lehetőség, ahol inkább elkeserítik, mint építik, akkor jöjjön ki onnan. Egy életünk van, itt kell beteljesítenünk mindazt, amire az Úr egyenként mindannyiunkat elhívott. Ha távol tartanak az Úr megismerésétől, akkor az örök élettől tartanak távol (Jn.17,3).

Attól, hogy valaki gyülekezetbe, vagy istentiszteletre jár, attól még lehet hitetlen. Hiszen a hívő jelentése sem az, hogy elfogadja, elhiszi, amit a Biblia mond, hanem hűséges az Úrhoz. Azt mondja Jézus, hogy aki szereti Őt, az megtartja a parancsolatait (Jn.14,24). A hit szó görög jelentése az inkább bizalom. Ha hiszek valakinek, akkor bízom a szavában. Csak ezzel az Istenbe vetett bizalommal lehet igazi hívő életet élni. Akiben nincs meg ez a bizalom, az hitetlen. Mert aki hitben erőtlen, mert még az Úr útjának elején van, az rendben van. De ha valaki évtizedek óta „egyhelyben” topog, akkor ott már valami nincs rendben. A gazda egy darabig eltűri, hogy nincs gyümölcs, de nem sokáig.

És ezt a példázatot mondta: volt egy embernek egy fügefája szőlőjébe ültetve; és elment, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talált. És mondta a vincellérnek: íme három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelve, mondta neki: Uram, hagyj békét neki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt. (Lk 13,6-9)

Egy ideig Isten is vár mindenkire, hogy gyümölcsöt teremjen. De ha az illető nem akar továbbmenni az úton, akkor az Úr is otthagyja. Ezért ne legyünk együtt hitetlenekkel, mert hamis írgalommal, hamis szeretettel és hamis szelídséggel még azt is elveszíthetjük amink van.

Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nekik Istenük, és ők én népem lesznek. Annak okáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket, És leszek nektek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és lányaimmá, azt mondja a mindenható Úr. (2Kor 6,14-18)