Sinai kódex 2.rész

A Sinai kódex vizsgálatát egy speciális szakterülettel kell folytatnunk. Ez a szakterület a paleográfia. Közérthetően, a paleográfia azzal foglalkozik, hogy dokumentumokat szemrevételezéssel, vagyis azok külső jegyeinek értelmezésével megpróbálja egy adott korba elhelyezni.

Az 1964-es ELTE jegyzet szerint a paleográfia definíciója:

A paleográfia a régi írásokkal foglalkozik. Megtanít ezek olvasására, átírására, jellegzetességeik megállapítására, használatuk koráról, történeti fejlődésükről és földrajzi elterjedésükről szól.

[…]

A paleográfia a külső, vagy helyesebben általános ismertető jegyek vizsgálatával foglalkozik, melyek mindenféle írás (könyv, levél, oklevél) számára közösek. Az írásoknak, kézírásoknak és kéziratoknak ezek a külső ismertető jegyei: maga az írás, rövidítések, központozás, helyesírás, íróanyag, nyelv, stílus, titkos írások, diplomáciai rejtjelek, számjegy.” (Mezey László: Paleográfia, Tankönyvkiadó, 1964)

A paleográfia története a bencés szerzetesekhez kötődik:

Az első paleográfiai tárgyú kutatásokat egy francia bencés szerzetes, Jean Mabillon végezte, Párizsban, 1681-ben adta ki De re diplomatica libri című munkáját. Rendtársa, Bernard de Montfaucon folytatta az ilyen irányú kutatásokat kódexek vizsgálatával. (Palaeographia graeca sive de ortu et progressu litterarum, Párizs, 1708.) Scipione Maffei eredeti 510. századi kéziratok tanulmányozása révén jutott arra a következtetésre, hogy a latin írás egységes, és az úgynevezett nemzeti írások a latin írás regionális változatai. Ennek alapján vázolta fel, hogy a paleográfia fiatal tudományának a latin írás fejlődéstörténetét kell vizsgálnia.” (forrás: Wikipedia – Paleográfia szócikk)

1941-ben James Westfall Thompson amerikai történész írt egy értekezést Mabillon és Montfaucon kora címmel, mely halála után, 1942-ben jelent meg. Ebben részletesen taglalja a bencés rend kialakulását, és a kort, amelyben Mabillon és Montfaucon tevékenykedett. Munkásságuk folyománya egy új világtörténelem leírása volt, melyhez a paleográfiát hívták segítségül, hogy a történelmi dokumentumokat egy adott korban el tudják helyezni.

A reformáció következményeként sok felkelés volt az akkori arisztokráciával és a katolikus egyházzal szemben, aminek következményeként sok könyvtár és levéltár is nyilvánosságra került. Ezek sok, addig ismeretlen tényt tártak a nyilvánosság elé.

Itt egy megjegyzést szeretnék tenni, hogy a reformáció korában már nyilvánvalóvá vált a katolikus egyház irathamisító gyakorlata is, amely visszanyúlik a 9. századig. Hogy csak egy példát említsek, a Róma földjét az egyháznak adományozó levél is egy ilyen később írt irat, melyet a 4. századra datáltak vissza. Többen foglalkoznak, foglalkoztak már a hamisításokkal, itthon talán az egyik legismertebb név Heribert Illig neve, akinek Kitalált középkor című könyve magyarul is megjelent. Az írásbeliség korát végigkíséri a hamisítások sorozata is, ebben nincs semmi új.

A paleográfia létjogosultságát nem lehetett vitatni a középkorban, amikor nem álltak rendelkezésre olyan anyagvizsgálati lehetőségek, amelyek ma (pl.: szénizotópos vizsgálat, különféle kémiai anyagvizsgálatok, mikroszkóp, stb.) már elérhetők. Ebben a környezetben az egyetlen lehetőség abban állt, hogy az adott írások stílusjegyeit, és külső jellemzőit vegyék vizsgálat alá. De pontosan ez a képesség, mármint adott dokumentumok korának jellegzetességei nyitottak utat a hamisításoknak is.

Ha csak egyszerűen körülnézünk a mai világban, akkor mit látunk? A hamisítások tömegét. Sportszereket, márkás ruházati termékeket, műszaki cikkeket, különböző alkatrészeket, de még élelmiszereket is gyártanak a megszólalásig ugyanolyan külsővel, mint az eredetiek. De a használatuk során hamar kiderül, hogy azok csak olcsó másolatok. Ezért nem meglepő, ha a régi írások is félrevezethetnek sok-sok embert. Hiszen ha csak külsőre vizsgálok egy adott dokumentumot, akkor egy jó hamisítás nem lepleződik le.

Ez történt a szövegkritikával foglalkozó tudós társadalommal is.

Az “archaikus Márk”, vagyis a 2427 kódex, vagy “minuscule 2427” története

Egy kis formátumú könyvről beszélünk, mely Márk evangéliumát tartalmazza, mérete 11,5 x 8,5 cm. Kézzel írt görög szövege van, miniatúrákkal díszítve. Egy görög gyűjtő tulajdonában volt 1917-ig, és a halála után, 1937-ben került a chicagói múzeumba, ahol ma is őrzik.

Az 1950-es években Kurt Aland kategória I.-es kéziratként kezelte, így is hivatkozott rá . Ez a kategória a kéziratok legmagasabb létező kategóriája az Új szövetség eredeti szövegének a meghatározásánál.

“Kategória I: Igen különleges minőségű kézirat, amelyet mindig figyelembe kell venni az eredeti szöveg megalapozásánál (pl.: az Alexandriai szövegek tartoznak ide). Szinte automatikusan ide tartoznak a papiruszok és unciális [nagybetűvel írt görög] kéziratok a 3. vagy 4. századig, mert a korai időszak szövegét képviselik…” (Kurt és Barbara Aland: Az Új Szövetség szövege)

Mindenki csodálta, hogy milyen értékes leletről van szó, és a paleográfia eszközeivel kifejezetten a 13.-18.század közé helyezték a keletkezését. Szövege szinte teljesen megegyezik a Vatikáni kódex szövegével, ezért is tartotta ilyen nagyra maga Kurt Aland is.

Éppen a szövege miatt lett gyanús, mert túl nagynak látszott az egyezősége a Nestle-Aland-féle kritikai szöveggel. Az egyetem könyvtára végül 2005-ben elkezdte szervezni a kézirat tudományos vizsgálatát, amelyet 2009-ben el is végeztek. A vizsgálat kiderítette, hogy egy 19. századi hamisítványról van szó.

A vizsgálat során vizsgálták a könyv anyagát, az illusztrációk anyagát, a tintát. Mikroszkópos vizsgálattal megállapították, hogy a képek eredetiek, vagyis a kézirat keletkezésével egyidőben kerültek a papiruszra. A tinta kémiai vizsgálata azonban megállapította, hogy ún. porosz kék festéket használtak hozzá, amely nem létezett 1720 előtt. Továbbá szintetikus tengeri kéket találtak, amely nem volt kereskedelmi forgalomban 1820 előtt. Ezen túlmenően fluoreszkáló cinket és más anyagokat találtak, amelyek nem voltak elérhetőek a 19. század második fele, vagyis 1874 előtt. Röviden: nem keletkezhetett korábban, mint 1874.

De ekkor még nem derült fény a szöveg forrására. A szövegből hiányzó részek, amelyeket a másolók tipikusan elkövetnek (például, hogy egy sort véletlen kihagynak), egy olyan szövegre utaltak, amely nem volt elterjedt. Stephen Carlson-t nem hagyta nyugodni ez a rejtély, és végül megtalálta azt a szöveget, amelyből másolták a könyvet. Philipp Buttmann 1860-as Új Szövetség kiadását másolta a másoló. Buttmann 85 egyéni szövegvariációjából 81-et bele is másolt a szövegbe, amelyet egyetlen más kiadvány sem tartalmaz. Carlson 2006-ban publikálta kutatásai eredményét.

Ez a történet is remekül bemutatja, hogy a ránézésre történő kormeghatározás elégtelen a pontos kormeghatározáshoz. Ennek ellenére, a Sinai kódexet mégsem vetik alá semmilyen kémiai vagy más egyéb fizikai kormeghatározásnak, hanem marad a szemrevételezés. Bár ahogyan az első részben is láttuk, az is sok kérdést felvet.

A következő részben megnézzük a kódex szövegének a jellemzőit.