Ebben az írásban összegezzük mindazt, amit az eddigi információkból bizonyosan leszűrhetünk. A történetet időrendben állítottam össze, mert így jobban kitűnik, hogy az események hogyan követhették egymást, és melyik beszámolónak lehet nagyobb hitele.
Történetünk szempontjából az első esemény, amely említést érdemel, az egy bizonyos Burkhardt utazásairól szóló feljegyzés, amely szerint a Sinai hegyen lévő Szent Katalin kolostorban egyetlen említésre méltó antik kéziratot őriztek, amely az evangéliumot tartalmazta. Ő 1816-ban látta ezt a kéziratot, amelyet 1837-ben egy bizonyos Lindsay is látott, aki Burkhardt utazásait is megemlítette. Vagyis a bibliai kéziratok szempontjából a Sinai hegyen lévő Szent Katalin kolostor nem játszott fontos szerepet. Sokkal jelentősebb volt a mai Görögország területén lévő Athos hegyen található kolostor.
Konstantin Simonides elmondása szerint, Benedikt nagybátyja az orosz cárnak egy hozzá méltó ajándékot szeretett volna előkészíteni, hogy a cár talán megajándékozná a kolostort egy nyomdagéppel. Arra gondoltak, hogy egy a régi stílus szerint írt Bibliával ajándékoznák meg, és erre a célra egy ott lévő üres kódexet használtak fel. Nagybátyja kérésére 1839 és 1841 között Konstantin Simonides elvégezte a kódex másolását, amelyet azonban nem fejezett be, mert Hermász pásztor könyvének a végét nem írta le, illetve a javításokat még nem vezette át. A kódexben több helyre jeleket helyezett el, amelyek vagy hivatkozásokat, vagy más egyéni azonosítókat tartalmaztak. A régi pergamen használatát igazolja, hogy a pergamen hibáit a kódex másolója kikerülte, és a szöveget a már meglévő sérülések köré írta. Amennyiben ez valóban egy negyedik századi kódex lenne, és egy friss pergamenre írták volna, akkor a szöveg is sérült volna a pergamennel együtt. Így azonban azt látjuk, hogy a pergamen már kezdett hibás lenni, amikor a másoló elkezdett írni rá. Ez Simonides történetét igazolja.
Lambros, aki maga is tudós volt, 1895-ben összeállított egy kiadványt az Athos hegyen lévő kéziratokról. Ebben megemlíti mind Simonides, mind Benedikt, mind pedig a történetünkben később felbukkanó Kallinikos testvér nevét, akik a kérdéses időszakban, mármint 1839 és 1841 között valóban ott tartózkodtak az Athos hegyén, és kéziratokon dolgoztak. Ezzel ő is igazolja Simonides történetét.
1841-ben a Konstantinápolyban lévő Konstantinus rendfőnök levelet írt Simonidesnek, hogy mennyire tetszik neki a kódex, és elküldi azt javításra a Szent Katalin kolostorba a Sinai hegyre, hogy összevessék az ott lévő másik három antik kézirattal. Ezt az információt igazolja Pophirius Uspensky bíboros is, aki 1845-ben járt a kolostorban, és arról tesz bizonyságot, hogy négy antik kódexet, vagy kéziratot őriznek a Szent Katalin kolostorban. Ahogyan Konstatntinus leveléből látjuk, három már 1841-ben ott volt, és ahhoz érkezett Simonides kódexe, mint negyedik.
1843-ban Konstantin Simonides publikálta Barnabás levelét egy olyan görög szöveggel, amely addig ismeretlen volt Európa nyugati felén. A kiadás érdekessége, hogy az sehol máshol nem található meg ugyanebben a formában. A szöveg egy kritikai összeállítása Barnabás levelének, amely a Sinai kódex szövegét tartalmazza, a margóra írt javításokkal együtt. Amennyiben a Sinai hegyen el volt temetve a kolostorban az egyetlen olyan kódex, amely tartalmazta ezt a szöveget, akkor kérdés, hogy hogyan publikálhatta Simonides ezt az ismeretlen szöveget. A szöveggel kapcsolatban azt is láthattuk, hogy ez igen nagy valószínűséggel egy 19. századi görög fordítás, amelyet a korai latin szövegekről fordítottak vissza görögre. Ez a körülmény ismét Simonidest igazolja.
1844-ben eljut Konstantin Tischendorf is a Sinai hegyen lévő kolostorba. Akkor az ő elmondása szerint, egy szemeteskosárban talált rá a kódexre, amelyből elégették a kéziratokat. Állítása szerint, ekkor ő felismerte, hogy milyen nagy értékűek ezek az antik kéziratok, és meghagyta a szerzeteseknek, hogy vigyázzanak rájuk, mert felbecsülhetetlen értékűek. Ahogyan elmondja, odaadtak neki több ívet, amelyet el is hozott magával. Ezt privát levelezésében úgy írja le, hogy a “tulajdonába került” néhány értékes kézirat. Amikor később könyvben ír erről, akkor már úgy fogalmaz, hogy ezeket ajándékba kapta a szerzetesektől.
Ezt a történetét cáfolja, hogy nem égettek pergameneket, mert az állati bőr rosszul és büdösen ég. Továbbá Kallinikos szerzetes, akit tanúként hozott fel Simonides, azt mondja el l a The Guardian újságban megjelent levelében, hogy Tischendorf ellopta azokat a pergameneket, mert a kolostor könyvtárosa éppen akkor súlyos beteg volt, és már nem állt fel a betegágyából, hanem el is hunyt.
A Tischendorf által elhozott íveket ajándékképpen odaajándékozta a Szász fejedelemnek, amelyet ma úgy ismerünk, mint Kódex Frederico-Agustanus. Ahogyan az erről a szakaszról készült képeken láttuk, ezek mind fehér pergamenen vannak, ellentétben a kódex többi részével, amelyek erősen sárgásak. Erről bővebben szóltunk a sorozat első részében. De még 1845-ben és 1850-ben is, amikor Porphirius Uspensky ott járt a Sinai hegyen, arról tesz bizonyságot, hogy a kódex lapjai fehérek.
Simonides 1852-ben látta viszont a kódexet, amelyet ő írt, de akkor már erősen megrongált állapotban. Vagyis 1850 és 1852 között az addig szép fehér kódexet valaki mesterségesen “öregítette”, hogy hihetőbb legyen, hogy egy antik darabról van szó.
1855-ben Simonides elhozza Lipcsébe Hermász pásztor levelét görög nyelvű kéziraton, amely előtte ismeretlen volt a nyugati kutatók és régészek körében. Ezt az egyetem két professzora ki is adta 1856-ban. A kiadványt Tischendorf is kommentálta, és azt állította róla, hogy egy késői visszafordítása a latin szövegnek görögre. Ezt mások is megerősítették, akik nyelvészeti szempontból vizsgálták Hermász pásztor levelét. Megint az a helyzet mint Barnabás levelével kapcsolatban, hogy ez a görög szöveg, amely egyébként megegyezik a Sinai kódexben található szöveggel, ismét egyedül Simonides közvetítésével kerül először a nyilvánosságra. Tischendorf, amikor 1859-ben elhozza a Sinai kódex további részeit, akkor visszakozott arról az álláspontjáról, hogy Hermász pásztorának a szövege egy késői fordítás lenne, hiszen akkor a kódex nem lehetne a negyedik századból való, ahogyan ő azt szeretné.
1859-ben Tischendorf orosz diplomáciai segítséggel elhozza a Sinai kódex többi részét is a kolostorból, azzal az ígérettel, hogy miután feldolgozták a szöveget, visszajuttatja azt oda. Erre azonban nem került sor. A kódexet Szentpétervárra vitték, és a következő tíz évben Tischendorf elkészítette róla a fakszimile kiadást. Ebből ismerhette meg a világ is, hogy mi a tartalma a Sinai kódexnek.
Ezek után 1863-ban kezdődik meg a nyilvánosság előtt is a vita arról, hogy valójában mi az eredete a kódexnek, és mikor és hogyan készült.
Ha átgondoljuk az eseményeket, és a tanúk elmondásait, akkor azt vesszük észre, hogy Tischendorf állításai nem állnak meg, viszont Simonides története egyre több megerősítést nyer. Aki ma a legnépszerűbb video megosztó oldalon megnézi a kódexről készült felvételeket, akkor láthatja, hogy nem vigyáznak arra, hogy nehogy eltörjön egy oldal, vagy valamilyen módon kárt ne okozzanak a lapokban.
Amikor megvették az angolok Sztálintól: (sajnos a beágyazott video nem minden esetben látszik – dolgozunk a javításon)
és ma:
Egyes antik kódexeket még kesztyűben sem lehet megérinteni, mert érintésre leválnak a betűk a papírról. Egyébként is a lapjaik elszíneződöttek és besötétültek, ellentétben a Sinai kódex lapjaival. Az is feltűnő, hogy míg egy-egy lapon a fakulás és az idő nyomai olyan feltűnőek, hogy alig olvasható az írás, addig ugyanannak az ívnek a másik oldala teljesen ép, és éles, harsogó az írás (pl.Q35_F1_r és Q35_f1_v).
A Lipcsében őrzött Frederico-Agustanus Kódex is, még 1913-ban teljesen ép fehér pergamenként van leírva. De a kódex többi részéről is azt olvashattuk Uspensky bíborostól, hogy fehérek a lapok. Azóta azonban a lipcsei lapok is több romlott oldalt tartalmaznak. Például az M_Q48_F8_v oldal olyan, mintha ott ki akartak volna törölni egy bejegyzést a lap aljáról. Egyébként pedig az egész kódexnek erősen elszíneződöttnek kellene lennie az eltelt 1700 miatt.
Ahogyan az első részben megvizsgáltuk, sok esetben az írás kikerülte a lapokon lévő sérüléseket. Ez ismét arra enged következtetni, hogy az ívek jóval korábbiak, mint az írás, amely rákerült. Tischendorf és társai megvádolták Simonidest, hogy ő több mint 2 millió oldalnyi anyagot hamisított meg, és ez számukra hihetőbb, mint amikor Simonides azt mondja, hogy ő csak ezt az egy kódexet másolta két éven keresztül. Ez sokak számára lehetetlennek tűnik.
A korabeli nyugati tudósok azt is állítják, hogy a Vatikáni és a Sinai kódex annak az 50 kódexnek a része, amelyet Nagy Konstantin megrendelésére készítettek. Ez már csak azért is gyanús, mert a szövegben több olyan hiba is van, amely nem lenne méltó a császár megrendeléséhez, aki a legjobb minőséget kérte a másolóktól. És ismét, a pergamen is már hibás volt, amikor elkezdtek rá másolni. A császár megrendeléséhez és parancsához nem lett volna méltó egy hibás pergamen használata.
Vagy az olyan hiba, mint a szövegből való tetemes elhagyás. A Q35_F4_v oldalon, az 1Krón.19,17 után minden jelzés és megszakítás nélkül a 2Ezsdrás 8,8 következik.
(jobbszélső oszlopban jelöltem)
Ez milyen másolói minőségre és felelősségre utal? Könnyebb elfogadni, hogy egy fiatalember másolta nagy sietséggel, mint azt, hogy egy császár megrendelésére dolgozó gondos másoló írta volna.
Egyébként pedig, ha mindkettő ugyanannak az 50 megrendelt másolatnak a része lenne, akkor hogyan lehet, hogy ennyi eltérés van közöttük? Ahogyan John William Burgon mondta, hogy könnyebb két olyan egymást követő verset találni, amelyek eltérnek egymástól, mint két olyat, amelyek megegyeznek egymással a két kódexben. Ez hogyan lehetne méltó a nagy császári megrendeléshez? Ez még egy normál másolói munkának is rossz.
A Sinai kódexet egyébként mind a mai napig nem vetették alá kémiai kormeghatározásnak, és más laborvizsgálatnak. Megelégedtek a paleográfiai vizsgálattal, de ahogyan láttuk, hiszen a mi vizsgálatunk is a szöveggel és a lehetséges külső jegyekkel foglalkozott, már az is elegendő bizonyítékot ad legalább a kételkedésre. Az viszont az egész tudományos társadalomra rossz vényt vetne, ha kiderülne, hogy rossz következtetéseket vontak le, vagy felültek egy Tischendorf által előadott hazug történetnek, és ezért nem mernek visszakozni az álláspontjukról, hanem inkább figyelmen kívül hagyják a nyilvánvalót.
Bár itt azért meg kell állnunk egy pillanatra. XVI. György pápa különösen ellenséges volt azokkal szemben, akik nem voltak részei a katolikus egyháznak. Az ő pápasága alatt igen aktív volt az inkvizíció, és erről még Garibaldi is beszámolt, amikor elfoglalták a Vatikánt. 1844-ben ugyanez a pápa kiadott egy enciklikát, amelyben átkozza a bibliatársaságokat, és szörnyű bűnnek tartja, ha valaki csatlakozik hozzájuk. Ez a pápa fogadta Tischendorfot egy magánkihallgatáson, aki ezután indult útjára kéziratokat keresni. Az is szembeötlő, hogy később is, az Egyiptomból származó bibliai leletek egy jezsuita szerzetes közvetítésével kerültek Európába. Ahogyan korábban is írtam, az is feltűnő, hogy egy addig ismeretlen német kutató csak úgy ki és be járhat az ortodox egyház kolostoraiba, és kéziratokat gyűjthet magának. Ezt támogatás nélkül nem tudta volna megtenni.
Érdekes időzítés az is, hogy a Vatikáni kódex fakszimile kiadása is 1857-ben jelent meg. Ugyanis a reformáció kezdete óta a protestáns körökből senki sem fogadta el a Vatikáni kódexet, mint Isten Igéjének a hiteles képviselőjét. Azzal azonban, hogy megjelent a Sinai kódex, már egy a katolikus egyháztól független forrás is elérhető volt a protestáns világnak, amely szövegében meglehetősen nagy hasonlóságot mutat a Vatikáni kódex-szel, vagyis a Katolikus egyház által is használt Vulgata-val. A Sinai kódex érdekessége, hogy bár több fontos igeszakasz hiányzik, a katolikusok által elfogadott apokrif írások hiánytalanul megvannak benne.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy az a Katolikus egyház, amely mindeddig ellene állt a Vulgatatól eltérő bibliák kiadásának és elfogadásának, a mai kritikus szövegeken alapuló kiadásokat már elfogadja, sőt, azokat már a magáévá is tette, és azok latin fordítását tette meg az egyház hivatalos Bibliájának. Ennek alapja ugyanis a Vatikáni és a Sinai kódexek. Nem érdekes?
Tischendorf és Hort is azon volt, hogy letörje a Textus Receptus egyeduralmát a Biblia szövegét illetően, és céljaikat remekül szolgálta mind a Sinai, mind a Vatikáni kódex. Ezzel azonban elindítottak egy olyan kételkedési hullámot az egyházon belül, amelyre korábban nem volt példa. Azóta egyre több keresztény kérdezi meg, hogy “Valóban ez lett megírva? “Valóban ezt mondta Isten?” Mindkét kódex aláássa Isten Igéjének a tekintélyét. De továbbmenve, a Sinai kódex nyomán keletkezett új Bibliák már az okkult közösség számára is “jó” bibliának számítottak. Erről maga Helena Blavatsky, a teozófiai társaság alapítója, és több szabadkőműves is bizonyságot tettek.
Úgy tűnik, hogy a Sinai kódex több kárt okozott a kereszténységnek, mint hasznot hozott.
