feltámadás

Hitünk alapja a feltámadott Jézus Krisztus

Medveczky László Hitélet ,,,

1 Eszetekbe juttatom továbbá atyámfiai az evangéliumot amit hirdettem nektek, melyet be is fogadtatok, melyben álltok is, 2 Amely által üdvözültök is, ha megtartjátok amilyen beszéddel hirdettem nektek, hacsak nem hiába hittetek. 3 Mert azt adtam elétek mindenekelőtt, amit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; 4 És hogy eltemettetett; és hogy feltámadt a harmadik napon az írások szerint; (1Kor.15,1-4)

Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. (1Kor.15,14)

És ők egy egész esztendeig forgolódtak a gyülekezetben, és nagy sokaságot tanítottak; és a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek. (ApCsel.11,26)

A keresztyén ember Krisztus követője, vagyis arról ismerni meg, hogy hisz annak a bizonyságnak, amelyet a feltámadott Jézus Krisztusról tettek a tanítványai. Ha Jézus Krisztus nem támadott fel a halálból, akkor nem igaz az apostolok bizonysága, és hiábavaló a hitünk is. A hitünket tekintve szeretném kicsit körbejárni az előttünk lévő bizonyságokat.

Jézus létezését senki sem vonja kétségbe! A történeti Jézus személye, mármint az a tény, hogy létezett-e, sohasem volt megkérdőjelezve. A mai ember pedig még kevésbé kérdőjelezheti meg a személyének a létezését. Ugyanis mint bármely más ókori személyről, Jézusról is csak a kortársak és a későbbi korok írói adnak számunkra információt. Ha ezeknek nem hiszünk, akkor egyik történelmi személyiségben sem hihetünk. Akkor nem tudhatjuk bizonyosan, hogy létezett-e Nagy Sándor, vagy létezett-e Néró császár, Nagy Heródes, Buddha, stb. Róluk úgy tudunk, hogy valahol valakik leírták, hogy ők létező személyek voltak. Jézus kora óta mindig volt valaki, aki a róla szóló bizonyságot megerősítette. És nem csak a bibliai szövegek tesznek róla bizonyságot, hanem a biblián kívüli források is. Ezt a tényt még a legkritikusabb szkeptikusok sem tagadják. Vagyis megállapíthatjuk, hogy a mai időszámításunk kezdete környékén élt egy Názáreti Jézus nevű ember Júdea területén.

A következő kérdés, amit meg kell vizsgálnunk, hogy igaz-e a “tanúk” a bizonyságtétele. Ehhez a vizsgálathoz nyugodtan megnézhetjük, hogy a mai bírósági tárgyalásokon hogyan kezelik a tanúkat. Nem fogok ennek a teljes részletességig történő kifejtésébe, hanem csak a lényegi elemeket nézzük meg, mert ahhoz egy könyvet kellene írnom.

A tanúk vallomásának értékelésekor több szempontot is figyelembe vesz a bíróság. Milyen kapcsolata volt a tanúnak az érintett személlyel, milyen mélységig ismerhette a kérdéses eseményeket és a résztvevő személyeket. Egyébként mennyire tisztességes és szavahihető embernek ismerik (ismerték) a környezetében, illetve a kortársai.

Ha így nézzük, akkor a négy evangélistából legalább kettő részese volt Jézus mindennapjainak, és a szolgálata elejétől fogva vele éltek. János kifejezetten azok közé tartozott, akikkel kivételezett Jézus, és olyan helyekre is elvitte őket, mint a megdicsőülés hegye, a kislány feltámasztása, az Olajfák hegyén a végidőkről szóló beszéde, stb. Máté is tagja volt a 12 kiválasztott apostolnak, és hivatását tekintve is komoly írástudó és “jogi” ismeretekkel rendelkező személy volt, aki munkájából kifolyólag rá volt kényszerítve a könyvelésre, nyilvántartásra, jegyzetelésre, jelentések készítésére. Igen gyakorlatias szakmája volt mint adószedő, emiatt a csalásokra is kifinomult érzéke lehetett, mert a nép akkor is, mint ma, adóelkerülő magatartást folytatott. Szóval igencsak tárgyilagos lehetett a megfigyelése, és jó megfigyelő készséggel rendelkezhetett.

Márk személye, azon kívül, hogy tudjuk, hogy már az édesanyja is hitt, és náluk gyűltek össze a hívőkkel, kevesebbet tudunk. Az evangéliumát Péter evangéliumának is szokták nevezni, abból kiindulva, hogy Péter megnevezi őt, mint fiát. Márk rokona volt Barnabásnak is, aki Pál munkatársa volt egy ideig. Többen őt látják az ifjúban, aki Jézus elfogásakor ruhátlanul elmenekül (Mk.14,51). Azt látjuk, hogy mindvégig ott volt a családjával az események körül, és Péter időskori kísérője lett. Pál is megemlíti Timótheusnak, hogy hozza el Pálhoz, mert alkalmas neki a szolgálatra (2Tim.4,11). Azt látjuk, hogy kitartott a hitben, és ott forgott az apostolok körül a szolgálatban.

Lukács hasonló helyzetben kerül a szolgálat közelébe. Az Apostolok Cselekedetei 16. fejezetében változik meg az események leírása. Addig úgy beszél a történtekről, hogy Pálék utaztak. De a 10. verstől fogva azt mondja, hogy “igyekeztünk elmenni”. Vagyis többesszám első személyben folytatja az elbeszélését. Ezek szerint Troásban csatlakozott Pál csapatához, és volt vele mindvégig, de legalább a római fogsága idejéig. Pál júdeabeli fogvatartásának idején bőven volt ideje a közelében lévőkkel beszélgetni arról, hogy mi is történt Jézus idejében. Ahogyan maga is bizonyságot tesz erről:

1 Mivelhogy sokan kezdték rendben megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését amelyek nálunk beteljesedtek,2 Ahogyan nekünk átadták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: 3 Tetszett nekem is, aki elejétől fogva mindennek szorgalmasan végére jártam, hogy azokról rendben írjak neked, jó Theofilus, 4 Hogy megtudhasd azoknak a dolgoknak bizonyosságát, amelyekre taníttattál. (Lk.1,1-4)

Pált két évig tartották fogva, mielőtt elvitték Rómába. Ez alatt az idő alatt bőven lehetett rá lehetősége, hogy kikérdezze a helyi tanúkat. A fenti versek arról is árulkodnak, hogy nem ő az első, aki összeírja az események elbeszélését. Mivel ilyen közel volt a szemtanúkhoz, és az az indulat vezette, hogy pontosan megtudja, hogy mi is történt, nincs okunk kételkedni a bizonyságában.

Hogy az evangéliumok mennyire egybehangzó bizonyságot tesznek, ahhoz elég például elolvasni a Diatesszaront. Ennek készítése során is meg kellett látnunk, hogy mennyire egységes módon mondják el Jézus történetét az evangéliumok. Ez valóban csak a Szent Szellem közreműködésével lehetett lehetséges. (Ez egyébként letölthető a blog letöltések oldaláról.)

De az evangéliumok írói mellett nem szabad megfeledkeznünk Jakab és Júdás bizonyságáról sem. Ők nem hitték el Jézusról, hogy valójában ki ő, és még életében történt, hogy azt mondták róla, hogy “magán kívül van” (Mk.3,21). Ebből a helyzetből fordult át a hitük, hogy ők is elhiggyék, hogy Jézus valóban az, akinek életében mondta magát. Ebben csak a feltámadásának a ténye erősíthette meg őket.

Jakabról még a kortársai is azt mondták, hogy igaz. Ismertségét nem is kellett bizonygatnia, mert a levelét is csak úgy kezdi, hogy “Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája“. Nem kell külön elmondania, hogy ki ő valójában. A zsidó hívők között is ismert volt a neve, és úgy látjuk az Apostolok Cselekedeteiből, hogy idővel a jeruzsálemi gyülekezet egyik tekintélyes elöljárója lett. Jézus Krisztus szolgájának mondja magát. De Pál is bizonyságot tesz róla, hogy Jakabnak megjelent a feltámadt Krisztus (1Kor.15,7).

Ezen a ponton elérkezünk oda, hogy az eddig említett tanúk, egymás igazáról is bizonyságot tesznek! Péter megerősíti Pál bizonyságát (2Pét.3,15-16). Márkról bizonyságot tesz Lukács is, Pál is, és Péter is. Mátéról a másik három evangélium tesz bizonyságot. Pál megerősíti az evangéliumokban a végidőkről leírt beszédét Jézusnak, amelyet az olajfák hegyén mond el. Pál végidőkre vonatkozó leírásait, jobban mondva kijelentéseit megerősítik Jánosnak a Jelenések könyvében leírt látomásai. Azt látjuk, hogy a tanúk keresztben egymást is igazolják.

De meg kell említenünk azt is, hogy amikor a feltámadás reggelén elfutottak az angyalok láttára a papi szolgák, akkor nekik pénzt adtak a papok, hogy mondják azt, hogy a tanítványai vitték el Jézust (Mt.28,11-15). Ha és amennyiben Jézus valóban nem támadt volna fel, akkor a történet, amelyet pünkösdkor látunk, az nem teljesedhetett volna be, mert mindenki tudta volna, hogy Jézus ott, abban a bizonyos sírban van, ahová temették. Jeruzsálemben kezdték el hirdetni Jézus feltámadását, és ennek nem mondtak ellene a főpapok, mert nem tudták megmutatni sem Jézus holttestét, sem azt nem hirdették nyilvánosan, hogy a tanítványai lopták el a testét. Jeruzsálemben minden adott lett volna, hogy leleplezzék az apostolokat, ha az apostolok hazudtak volna. Különösen olyan szkeptikusok szeme láttára, mint Jakab, aki egész életében nem hitte el Jézusról, hogy kicsoda ő, mert akkor őt sem tudták volna hitre téríteni. Maga Jakab mondja el Pálnak, hogy mennyi zsidó lett hívővé Jeruzsálemben és környékén (ApCsel.21,20, de még ide sorolhatnánk az ApCsel.6,7 verset is).

Tovább keresve a bizonyságokat Jézus feltámadásáról, Pál hivatkozását találjuk, aki azt mondja, hogy Jézus megjelent több mint 500 embernek egyszerre, akik közül még a levele írásának idején is többen élnek (1Kor.15,6). De maga Pál is látta a feltámadott Jézus Krisztust, amikor megjelent neki a damaszkuszi úton. Maga tesz róla bizonyságot, hogy mennyire megváltozott az élete, mióta személyesen találkozott Jézussal.

A Biblián kívül pedig azt látjuk, hogy ezek a személyek hajlandók voltak a legkülönfélébb kínzásoknak és üldözéseknek is alávetni magukat a Jézusról szóló bizonyságuk miatt. Semmilyen világi előnyük nem származott a bizonyságtételükből, hanem épp az ellenkezőjét mondhatjuk el. Igencsak megszenvedték azt, hogy ők ezt a hírt vitték szerte a világba. Éppen ők írnak negatívan azokról, akik anyagi előnyért hirdetik az evangéliumot, és óva intenek az ilyenektől, mert azokat hamis munkásoknak vallják.

Akkor mi mit is mondhatunk? Azt hogy megvizsgálva az előttünk lévő bizonyítékokat, azt látjuk, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból, és az erről szóló bizonyságot megőrizte mind a hívők sokasága, mint a Szent Szellem, aki megerősítette ezt a bizonyságot. Nagyon nagy az ember felelőssége, hogy mit kezd ilyen nagy bizonyság láttára.

És akkor még egy fordulatot kell vennünk a gondolatmenetünkben. Itt vagyunk mi, a 21. században, és látjuk, hogy ilyen hiteles bizonyság van arról, amit Jézus tett és tanított. Jézus pedig bizonyságot tett az egy élő Istenről, és az írásokról, amelyet ma Ószövetségként ismerünk. Az egyházak és gyülekezetek pedig bizonyságot tesznek az Újszövetség mellett, sokszor elszenvedve ugyanazokat az üldöztetéseket, mint az apostolok és a korai egyház. Mi a közös mindannyiunk hitében, akik hiszünk az előttünk bizonyságot tévőknek? Hogy a hitünket elsősorban a Bibliára alapozzuk. Ezért kell ismernünk Isten Igéjét, a Szentírást, mert az a világon minden kereszténynek ugyanazt a bizonyságot teszi. Jobban mondva tenné, ha ugyanazt a Bibliát olvashatnánk. De sajnos ez már nem igaz. És itt nem a nyelvek különbözőségére gondolok elsősorban, és a fordítások eltéréseire, hanem arra, hogy kétféle Biblia forog közkézen, és az egyik nem arról az evangéliumról tesz bizonyságot, amelyikről a másik. Hanem egy másik Jézust, egy másik evangéliumot hirdet. Erről írtunk a Váradi-Károli Biblia függelékében is, és a blogon is ebben a cikkben: Két Biblia – két vallás.

Bárcsak minden ember hinne ezeknek a bizonyságoknak, és odafordulna a Teremtőjéhez, és az Ő Fiához, az Úr Jézus Krisztushoz, hogy élete lehessen. Nekünk, akik hiszünk, csak azt tudom mondani, hogy olvassuk ezeket a bizonyságokat minél gyakrabban, hogy egyre erősebb lehessen a hitünk, mert egyre sötétebb és gonoszabb a világ, és egyre nehezebb megállni a sok gonoszság közepette. Ez a fegyverünk a gonosszal szemben, nem véletlen, hogy ezt mindig is el akarta venni az emberektől. Ehhez a harchoz és ellenálláshoz adhat erőt az Isten és az Ige ismerete.

Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, és az Isten szeretete, és a Szent Szellem közössége mindnyájatokkal. Ámen. (2Kor.13,14)

UI: Itt most csak a hitünk alapjáról, az Úr Jézus feltámadásáról szóló bizonyságokról szóltunk. Az egy teljesen külön téma, hogy akik Őt akarják követni, azoknak milyeneknek kell lennie. Kik is valójában a keresztények, vagyis a Krisztus követői.

Az elragadtatás(ok) – a nagy nyomorúság előtt, alatt, vagy után lesz(nek)?

admin Hitélet ,,,

„A királyságról adott kiejelentés mellett, az Úr adott Watchmann Nee-nek kijelentést az elragadtatással kapcsolatban is. Az aktuális fundamentalista teológia szerint, a keresztényeknek azt mondják, hogy amíg meg vannak mentve [üdvösségük van], az Úr visszajövetelekor ők is mindannyian részesei lesznek egy általános elragadtatásnak az egész egyházzal együtt, a  nyomorúság előtt. De Watchmann Nee meglátta, hogy nem egy időben lesz elragadtatva minden hívő. Néhány hívő érett győztes lesz a nyomorúság előtt; ezért elsőként lesznek elragadtatva. A hívők többsége viszont később válik éretté, ezért később lesz elragadtatva. A királyság az egy jutalom, de az elragadtatás érettség kérdése. Az elragadtatást az aratáshoz hasonlíthatjuk. A termést nem aratják le és takarítják be, amíg még éretlen. Először meg kell érnie. Minden kereszténynek érettnek kell lennie az életben. Amikor mind érettek, akkor az Úr learatja őket és beviszi a mennyei csűrbe. Ennek a két pontnak tisztának kell lennie az elménkben: 1.) A királyság az egy jutalom a győztes hívőknek, és 2.) az elragadtatás megkívánja a győztesek érettségét.”

(Witness Lee – Watchmann Nee-ről)

Szokatlan, hogy egy idézettel kezdem az írásom, és nem egy igével. Az elragadtatás kérdése sokakat foglalkoztat a hívő körökben, és az álláspontok kezdenek „megmerevedni”. Mint tudjuk, az elragadtatás idejének több „elmélete” létezik. Van, aki azt mondja, hogy a nyomorúság előtt ragadtatik el az egyház; van aki azt mondja, hogy az utolsó hét év közepén, vagyis a nyomorúság és a nagy nyomorúság „határán”; és vannak akik azt mondják, hogy a nagy nyomorúság végén, közvetlen az Úr visszajövetele előtt. Mindezek a megállapítások kiolvashatók a Bibliából, ezért most nem is ezzel fogunk foglalkozni, hogy melyik a helyes, hanem a részleges elragadtatással fogunk foglalkozni.

Hogyan is kerülhet szóba a részleges elragadtatás? Az Ige azt mutatja, hogy csak a nagy nyomorúság végén lesz teljes elragadtatás. A többi esetben mindig lesz „maradék” a földön.

39 És nem vettek észre semmit, mígnem eljött az özönvíz és mindnyájukat elragadta: akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is. 40 Akkor ketten lesznek a mezőn; az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. 41 Két asszony őröl a malomban; az egyik felvétetik, a másik ott hagyatik. 42 Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti Uratok. (Mt 24,39-42)

5 És szült fiú-magzatot, aki vasvesszővel legeltet minden nemzetet; és ragadtatott annak fia Istenhez és az ő királyi székéhez. 6 Az asszony pedig elfutott a pusztába, hol Istentől készített helye van, hogy ott táplálják őt ezerkétszázhatvan napig. (Jel 12,5-6)

Az elragadtatásról írt korábbi írásomban már foglalkoztam azzal, hogy ki a fiú és ki az asszony, úgyhogy erre most nem térek ki külön. Máténál látjuk, hogy nem mindenki vétetik fel, hanem csak „egyesek”. A Jel.12-ben látható asszony is megszül egy fiú magzatot, és csak a fiú ragadtatik fel Isten királyi székéhez, de az asszony – vagyis az egyház nagyobb része – itt marad. Ma sok nézet van az egyházakban, hogy ki számít bele Krisztus testébe, vagyis kik alkotják az egyházat. Azokban az egyházakban, ahol nem hírdetik az újjászületést, ott azok, akik elhiszik, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia. Ott nincs más megkötés. Azután vannak azok az egyházak, akik a Jn.3.fejezete alapján, ezt már az újjászületéshez kötik. De a valóság az még egy ennél is szűkebb kör. Ezt maga Jézus mondja el:

35 Mert aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fitestvérem és nőtestvérem és az én anyám. (Mk 3,35)

21 Nem minden, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! megy be a mennyeknek országába; hanem aki cselekszi az én mennyben lévő Atyám akaratát. 22 Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-e, és nem a te nevedben űztünk-e démonokat, és nem cselekedtünk-e sok hatalmas dolgot a te nevedben? (Mt 7,21-22)

Ennek megfelelően, van a hívőknek egy külön csoportja, akiket nevezhetünk a menyasszonynak, vagy a győzteseknek. Nekik nagyobb igéretük van az Úrtól, mint a hívők nagyobb csoportjának. A teljes egyháznak, ahogyan Pál is írja, egy reménysége van (Ef.4,4), ez pedig az örök élet. Ez van megígérve azoknak, akik hisznek az Úr megváltásában (Mk.16,16). Viszont azoknak, akik győznek az életükben, azoknak egy jutalom van megígérve.

7 Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van. (Jel 2,7)

11 Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. Aki győz, annak nem árt a második halál. (Jel 2,11)

17 Akinek van füle hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából, és adok annak fehér kövecskét, és a kövecskén új írott nevet, amelyet senki nem tud, csak aki azt elveszi. (Jel 2,17)

26 És aki győz, és aki mindvégig megőrzi az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányokon; 27 És uralkodik rajtuk vasvesszővel, mint a fazekas edényei széttöretnek; amiképpen én is vettem az én Atyámtól: 28 És adom annak a hajnalcsillagot. (Jel 2,26-28)

5 Aki győz, az fehér ruhákba öltöztetik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, hanem vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt. (Jel 3,5)

10 Mivel megtartottad az én béketűrésre intő beszédemet, ezért én is megszabadítalak téged a megpróbáltatás idejéből, amely az egész világra eljön, hogy megpróbálja e föld lakosait. 11 Íme eljövök hamar: tartsd meg azt ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat. 12 Aki győz, oszloppá teszem azt az én Istenemnek templomában, és többé onnan ki nem jön; és felírom ő rá az én Istenemnek nevét, és az én Istenem városának nevét, az új Jeruzsálemét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet. (Jel 3,10-12)

21 Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében. (Jel 3,21)

A győztes kifejezés mindig egyéneket jelöl, és ha így gondolkodunk tovább, akkor megállapíthatjuk, hogy Filadelfia azért lehet győztes, mert győztesekből áll. Ahogyan látjuk, az egyes hívőkön kívül csak egyetlen győztes egyháznak van megígérve, hogy nem lesz része a „megpróbáltatás idejéből”, ami az egész világra eljön. Ez a megpróbáltatás egyértelműen a végidők nyomorúságára vonatkozik, mert a történelem során az összes eddigi nyomorúság – az özönvizet kivéve – nem súlytotta az egész földet. Ez a jutalom volt a reménysége már néhány ószövetségi szentnek is:

35 Asszonyok feltámadás útján visszanyerték halottjaikat; mások kínpadra vonattak, visszautasítva a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek. (Zsid 11,35)

a szabadulás (G629) szó jelentése – megváltás, kiváltás, felszabadulás

26 Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartva Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett. (Zsid 11,26)

Az ige szerint van egy ”becsesebb feltámadás” is. Dániel könyvének végén olvassuk még a feltámadást konkrétan, de ott nem látható, hogy lenne különbség a feltámadások között. Bár 1Korinthus levél 15. fejezete sem ír különbséget a feltámadások között, de van különbség a feltámadások között. Mózes is a megjutalmazásra tekintett, és nem egyszerűen a feltámadásra. Az ő személye azért érdekes még, mert ő a törvények és a próféták előtt élt, ezért kellett lennie valami ismeretnek benne, amiért egy megjutalmazásra tudott tekinteni. Ezek az igék is azt mutatják, hogy a szentek feltámadása eltér az ítéletre való feltámadástól (Dán.7,10; Jel.20,12). A győzteseknek más a jutalma, mint a nem győzteseknek. De az igazat megvallva, az Úrhoz csak győztesek kerülhetnek, mert ha valaki nem győz az életében, akkor az azt jelenti, hogy elbukott a hit harcában. Ahogyan Derek Prince is tanítja, hogy nincs igéret azoknak, akik nem győznek.

14 Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmát veszi. (1Kor 3,14)

17 Mert ha akaratom szerint művelem ezt, jutalmam van; ha pedig akaratom nélkül, sáfársággal bízattam meg. (1Kor 9,17)

18 Mert azt mondja az Írás: A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját; és: Méltó a munkás a maga jutalmára. (1Tim 5,18)

8 Vigyázzatok magatokra, hogy el ne veszítsük amit munkáltunk, hanem teljes jutalmat nyerjünk. (2Jn 1,8)

24 Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. 25 Mindaz pedig aki pályafutásban tusakodik, mindenben önmegtartóztató; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. 26 Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos; 27 Hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem; hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek. (1Kor 9,24-27)

Azoké a jutalom, akik önként munkálkodnak, ahogyan Pál is írja az 1Kor.9,17-ben. Akik az akaratukat odaállítják az Úr akarata mellé, leteszik a saját akaratukat és azt cselekszik, amit az Úr akar az életükben. Akik megsanyargatják magukat, hogy elnyerjék az Urat.

A győzteseknek adott ígéret még kiegészül Jézusnak azzal a végidők próféciájának elmondása után tett kijelentésével, amikor arra buzdít, hogy kérjük a mennyei Atyánkat, hogy tegyen méltóvá arra, hogy elkerüljük mindazt, ami erre a földre következik.

36 Vigyázzatok azért minden időben, kérve, hogy méltókká tettessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, amik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt! (Lk 21,36)

Ez azt jelenti, hogy lesznek, akik méltókká lesznek arra, hogy elkerüljék a nyomorúságot, és lesznek, akik nem. Lesznek olyanok, akik már nem lesznek itt a földön, amikor bekövetkezik a nyomorúság, és lesznek olyanok, akik átmennek a nyomorúságon. És az igéből valóban ki lehet olvasni mindezeket az eseteket, ahogyan már a bevezetőben is írtam, hogy megtalálható mind a nyomorúság előtti, alatti és végén lévő elragadtatás. Ezért is okozott ez zavart az egyházban. A nyomorúság előtt elragadtatott hívők az a fiúmagzat, akit megszül a asszony. Péter leveléből tudhatjuk, hogy az asszony gyengébb, mint a férfi (1Pt.3,7). Tehát a fiú magzat erősebb, mint az asszony, aki megszüli, és ez a magzat valami olyat tud tenni, amit az asszony nem tud megtenni.

11 És ők legyőzték azt a Bárány vére által, és az ő bizonyságtételük beszéde által; és az ő életüket nem kímélték mindhalálig. (Jel 12,11)

Ez a fiú nem kímélte az életét mindhalálig. Ez a különbség. Ők már legyőzték a fenevadat, amikor az asszony még nem. Ez azt jelenti, hogy ők már elkészültek a földi életük során, azzal, hogy nem kímélték az életüket mindhalálig. Teljesen odaadták magukat az Úrnak. Erről a szülésről ír Pál is:

19 Gyermekeim! kiket ismét fájdalommal szülök, míg kiábrázolódik bennetek Krisztus. (Gal 4,19)

Olyanoknak kell megszületnie az egyházban, akikben kiábrázolódik a Krisztus. Ők, és csak ők fognak elragadtatni a nyomorúság elől, vagyis az utolsó hét év elől, amikor az Antikrisztus uralma alatt lesz a föld. Őket példázza a tíz szűz példázatában is (Mt.25,1-13) az okos szűzek csoportja. Öt szűz okos volt, és ők készen álltak a vőlegény megérkezésekor, és bemehettek vele a menyegzőre. A másik öt azonban kívül maradt. A menyegzőről lemaradtak, de attól még szűzek voltak és később elkészültek, mert az olajuk is meglett.

Ők az a csoport, akik a nyomorúság alatt készülnek el. A Jelenések könyvének hetedik fejezete ír róluk.

9 Azután láttam, és íme egy nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből és ágazatból, és népből és nyelvből; és a királyi szék előtt és a Bárány előtt álltak, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak; (Jel 7,9)

14 És mondtam neki: Uram, te tudod. És mondta nekem: Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. (Jel 7,14)

Ennek a leírásnak a helye nagyon fontos. Már szintén korábban foglalkoztam a pecsétek időrendjével Jézus elmondása alapján (Mt.24.; Lk.21; Mk.13). A pecsétek sorrendjében a hetedik pecsét eseményei megelőzik a hatodik pecsét eseményeit. Ez a jelenet pedig az ötödik pecsét után, és a hetedik pecsét előtt történik. Ez azt jelenti, hogy azok, akik addig elkészülnek, elragadtatnak az Úrhoz, és nem érik meg a földön a nagy nyomorúság idejét, amely a haragpoharak kitöltésének ideje. Az utolsó elragadtatás pedig Jézus közvetlen visszajövetele előtt lesz, amikor magához vesz mindenkit, aki az övé (Jel.16,15). Ez közvetlen az armageddoni csata előtt lesz.

Íme titkot mondok nektek. Mindnyájan ugyan nem alszunk el, de mindnyájan elváltozunk. Nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. (1Kor 15,51-52)

Mert ezt mondjuk nektek az Úr szavával, hogy mi, akik élünk, akik megmaradunk az Úr eljöveteléig, éppen nem előzzük meg azokat, akik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először akik meghaltak a Krisztusban; Azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elé a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. (1Thessz 4,15-17)

Pál kijelentését Jézus maga is megerősíti, amikor az Úrvacsoráról tanít:

Aki eszi az én hústestemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. (Jn 6,54)

Most már tudjuk, hogy az utolsó nap, az a hatodik pecsét ideje, mert akkor ér véget a ma ismert világrend. A hetedik trombitaszóra támadnak fel az asszony magvából valók közül azok, akik az Úrban haltak meg, és azok, akik még itt a földön élnek és az eddigi elragadtatásokban nem részelülhettek.

Most nézzük meg, hogy mindez hogyan kapcsolódik az ünnepekhez, és az aratásokhoz, a Bibliában. A bevezető idézet is ír az aratásról. Sokat elmond nekünk a három fő ünnep, amelyet az Úr a zsidó népnek adott.

14 Háromszor szentelj nekem ünnepet esztendőnként. 15 A kovásztalan kenyér ünnepét tartsd meg; hét nap egyél kovásztalan kenyeret, amint megparancsoltam neked, az Abib hónap ideje alatt; mert akkor jöttél ki Egyiptomból: és üres kézzel senki se jelenjen meg színem előtt. 16 És az aratás ünnepét, munkád zsengéjét, amelyet elvetettél a mezőn; és a takarodás ünnepét az esztendő végén, amikor termésedet betakarítod a mezőről. (2Móz 23,14-16)

A három ünnep, és a hozzájuk tartozó aratás (betakarítás):

Páska (Húsvét)

3Móz.23,5-8

március/április

kovásztalan kenyerek ünnepe

árpa

Hetek ünnepe, az első zsenge ünnepe és Pünkösd

3Móz.23,9-14; 15-22;

augusztus/szeptember

búza

kovászos kenyér

Engesztelés és Sátoros ünnep

3Móz.23,27-32; 34-44

szeptember/október

szőlő szüret ideje

A világ vége is az aratáshoz van hasonlítva:

38 A szántóföld pedig a világ; a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fiai. 39 Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok. 40 Amiképpen azért összegyűjtik a konkolyt és megégetik: akképpen lesz a világnak végén. (Mt 13,38-40)

A páska ünnepén volt a tavaszi árpa aratása. Az első zsenge ünnepe, a pünkösd, az ószövetség idején nem akkor volt mint ma, hanem amikor elkezdődtek az aratások, főként a búza aratása. A sátoros ünnep pedig ezután, a szőlő érésének idején volt.

Az árpát nem szabad erősen csépelni. Fa eszközökkel hántolják, és finoman bánnak vele. Ez az első ünnep példázza azokat a győzteseket, akik önként odaadják az életüket az Úrnak, és nem kell kényszeríteni őket az Úrnak arra, hogy a tanítványai legyenek.

24 Ekkor mondta Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jönni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. (Mt 16,24)

Őket nem kell az Úrnak erősen megszorítania, hogy Vele járjanak. Ők azok, akikben nincs kovász. Igyekeznek megszentelni az életüket, azt cselekedni, ami kedves az Úrnak. Ők az Urat keresik és Őt akarják, nincs más vágy a szívükben, ezért „kovásztalanok”. Belőlük lesz a menyasszony – ahogyan Pál is azt írja, hogy megsanyargatta a testét (1Kor.9,27). Ők az első elragadtatás részesei, más néven ők a győztesek, akik együtt fognak uralkodni az Úrral.

A hetek ünnepe a fő betakarításra a búza aratásának idejére esik. A búzát már keményebben kell kezelni, mint az árpát. Azt nagy hengerekkel csépelték, és hajtották rajta az állatokat. Ezek azok, akik keményebbek, és ezért nehezebben adják fel magukat az Úrért. Ők is szeretik az Urat, de nekik nagyobb nyomás kell, hogy le tudják tenni az életüket. Ennek az ünnepnek a végén pedig a pap kovászos kenyeret vitt az Úr elé. Ez azt jelenti, hogy ők már nem tudtak teljesen tiszták lenni, de a kegyelmük megmarad, és ők is ugyanúgy az Úréi. Mivel ez a fő aratás ideje, ebbe a csoportba fognak a legtöbben tartozni, itt ragadtatnak el a legtöbben majd.

A harmadik ünnep ideje a szőlő betakarításának idejére esik. Ez a két aratás közel esik egymáshoz. A szőlőt kezelik a legkeményebben. Azt darálják, majd préselik. Akinek még nagyobb nyomás kell, hogy oda tudják adni magukat az Úrnak, azok a földön maradnak egészen a legvégső időkig.

(megjegyzés: az Igében azok az események, amikor az Úr begyűjti az övéit, mind az aratás szóval vannak jelölve, és az igazakkal kapcsolatban egyszer sem említi a szüretet. A leírás a Jel.14,15-ben azt mondja „eljött a te órád, hogy arass, mert a földnek aratni valója megszáradt”, és a Mt.13,39-ben is „az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok”. Csak a gonoszokkal kapcsolatban említi a Jel.14,18-ban a szüretet. A szőlőérés csak azt példázza, hogy az Úr gyermekei közül lesznek, akiknek nagy nyomás kell, hogy odaadják magukat az Úrnak „darálás”, „préselés”, ezért át kell menniük a nagy nyomorúságon.)

 Erre az időre esik az engesztelés és a sátoros ünnep. Ne feledjük el, hogy az Úr mindent azért tesz, hogy az ember üdvösségre jusson. Ő nem gyönyörködik a mi szenvedéseinkben. De ha valakinek szenvedés kell, hogy feladja az életét, és az Úrnak tudja adni magát, akkor az Úr ezt fogja tenni az életében. Csak megmeneküljön a haláltól és az örök szenvedéstől.

Ahogyan látjuk, a fő ünnepek és az aratások is egybecsengenek az elragadtatásokkal, és azok szellemi jelentésével. Az Úr napja úgy jön el, mint tolvaj (1Th.5,2; 2Pt.3,10; Jel.3,3 Jel.16,15). Ez a jellemző köti össze az elragadtatásokat, és ezért lehet azt több helyen kiolvasni. A Jelenések könyvében is, a mennyben felűnő sokaság, vagyis a megváltottak, nem úgy vannak leírva, hogy folyamatosan érkeznek a mennybe, hanem egyszer csak sokan vannak. A Jel.7,9-ben, a hetedik pecsét ideje előtt látjuk a nagy sokaságot. Ebből látszik, hogy a „második” elragadtatás lesz a legnépesebb. Az első elragadtatáshoz kapcsolódóan, a Jel.12-ben szereplő fiúmagzat születéséről pedig csak hárman tudnak: Az Úr, az asszony, és a sárkány; ez a világ előtt rejtve marad. De mivel az asszony, vagyis a keresztény közösség erről tudni fog, hiszen a vajúdás már elkezdődött (más néven a rostálás), ezért az első elragadtatás után nagyon sokan meg fognak térni. Ahogyan a tíz szűz példájából látjuk, az öt bolond szűz is aktív lesz, és keresi az olajat, hogy méltó lehessen a menyegzőre.

Még tisztáznunk kell, hogy az elragadtatás kapcsán nem külön kiváltságról van szó. Az Úr minden egyes ilyen alkalommal elviszi mindazokat, akik készen állnak az Ő érkezésének idején. Ezt csak úgy tudjuk megérteni, ha nem szervezett egyházakban és azok tagságában gondolkodunk, hanem a szenteket egyen-egyenként tekintjük az Úr gyermekeinek, ahogyan ezt látjuk a győztesek ismérveinek felsorolásánál is. Ott is több egyházból csak azok az „egyének” lesznek győztesek, akik engedelmeskednek az Úr figyelmeztetésének, és aszerint élik az életüket. Még azokban az egyházakban sem automatikusan mindenki az Úré, ahol az újjászületést prédikálják, mert ezekről az egyházakról Jézus maga mondja: „az a neved, hogy élsz, mégis halott vagy” (Jel.3,1). Tehát az egész egyházra nem igaz az, hogy mindannyian élnének. Be kell látnunk, hogy igazán csak az Úr tudja, hogy kik az övéi, és ők szét vannak szórva az egyházakban, gyülekezetekben, otthonokban.

Ismét azt kell meglátnunk, hogy amit mi a mai korban „felfedezünk”, vagyis jobban mondva az Úrnak újra ki kell jelentenie, az a 19.században már az egyházban megvolt. A „részleges elragadtatás” a testvér gyülekezetekben jelent meg, akiknek sok és mély kijelentésük volt az Úrtól. Sajnos Darby miatt a nevük ma már nem cseng olyan jól, de az tkevesen tudják, hogy őt kizárták maguk közül, mert annyira eltávolodott attól, aminek a kezdetében jelentős szerepe volt. A részleges elragadtatásokat képviselte többek között: Robert Govett (1813-1901); Gordon Lindsay (1903-1973); Watchmann Nee (1903-1972); Witness Lee (1905-1997). Közülük Magyarországon talán Watchmann Nee neve ismertebb szélesebb körben, és őt senki sem tartja tévtanítónak. A Sátán „agyonhallgatta” ezt a kijelentést, ahogyan több más kijelentést is, ami nem egyezik az ő programjával. Ennek az lett a vége, hogy a mai keresztény közösség, már emiatt tévtanítóknak nevez sokakat, akik az igéből ezt meglátják. Természetesen az egyház fogalmának és a tanítványság folgamának az elferdítése is kellett ahhoz, hogy ezek az elragadtatás körüli tanok megosszák a kereszténységet. Csak remélni tudom, hogy ez az írásom legalább a téma kutatására buzdítja az olvasót.

A részleges elragadtatás témája egy könyvet igényelne, nem egy ilyen kis cikket. De buzdítok mindenkit, hogy kutasson utána.

12 És íme hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz. 13 Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, az első és utolsó. 14 Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba. (Jel 22,12-14)

Jézus a feltámadás ura

admin Hitélet ,,,,

Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában: (Jn 5,26)

Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nekem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. (Jn 6,39)

Úgy tűnhet, hogy messziről kezdem el a téma tárgyalását, de mindezek szükségesek ahhoz, hogy teljesen megértsük, hogy hogyan lett Jézus a feltámadás jogos ura. Jézus egyszerre Isten és egyszerre ember (1Tim.3,16). Ezt le kell szögeznünk a mondandóm legelején, mert különben nem fogjuk tudni helyesen végigvinni a gondolatmenetünket. Jézus olyat is megtehetett az életében, amit egy egyszerű embernek nem áll módjában. Az Úr tőlünk elkéri a lelkünket (Lk.12,20; Jób.27,8), nincs hatalmunkban eldönteni, hogy mikor haljunk meg. Jézusnak azonban mindez hatalmában állt amíg itt járt a földön emberi testben (1Jn.4,2-3).

Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól. (Jn 10,18)

De az életét nem önmagának élte, hanem mindent úgy cselekedett, ahogyan az Atya akarata megmutatta neki (Jn.5,19; Jn.5,30; Jn.8,28). Egy bizonyos céllal jött el közénk, és mindent ennek a célnak a megvalósításáért tett. Amíg ezt el nem érte, addig is mindent úgy kellett cselekednie, ahogyan meg van írva (Lk.24,44). Ez a cél pedig a kereszthalál volt, hogy magára vegye a teremtett világ bűneit, és meghaljon váltságul, mint Isten szeplőtlen és tiszta báránya (1Pét.1,19-21). Mindezek az események azonban az Atya akarata szerint és időzítésében történtek meg, hiszen Jézus folyamatosan és teljesen az Atya akaratának engedelmeskedett. Egészen haláláig tisztában volt a saját személyével, hogy ő kicsoda valójában (Jn.19,11; illetve a fentebb idézett Jn.10,18). Ezért mikor már látta, hogy az mind beteljesedett amiért eljött a földre, akkor az mondhatta:

Mikor azért elvette Jézus az ecetet, mondta: Elvégeztetett! És lehajtva fejét, kibocsátotta szellemét. (Jn 19,30)

És kiáltva Jézus nagy szóval, mondta: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én szellememet. És ezeket mondva, meghalt. (Lk 23,46)

Ő döntötte el, hogy mikor teszi le az életét, és nem lett elvéve tőle az élet. Amikor látta, hogy minden amiért eljött elvégeztetett, akkor letette az életét. Pontosan az általa kimondott igazságnak megfelelően cselekedett, mert nem tudta elvenni tőle az életet senki, hanem ő tette azt le valósággal, amikor ő gondolta. Eldönthette, hogy meddig szenved. Ezt egyikünk sem teheti meg! Már csak Jézus szenvedéseinek mértékét látva sem tudnánk úgy dönteni, hogy ezt mi a magunk képességeiből, vagy akaratából, addig „csináljuk” amíg akarjuk. Erre csak ő volt képes, hiszen mi mindannyian előbb kileheltük volna a szellemünket. Ő azonban addig tartott ki, amíg kellett, amíg minden elvégeztetett, aminek meg kellett történnie. Mivel ez azonban Isten egyik legféltettebb titka volt (1Pét.1,20; Róm.16,25; Ef.1,9; Ef.3,9; Kol.1,26; 2Tim.1,9), a gonosz erők erről mit sem tudtak.  Ezért mondhatja az ige, hogy:

Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtetett, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát: (1Kor 2,7-8) [saját kiemelés]

Itt valósággal mind a zsidó, mind a pogány hatóságok megfeszítették Jézust, de nem csak ők. Az emberi, látható résznél több is történt a keresztnél. Azt tudjuk a 82-es zsoltárból, és az Ef.2,2-ből és az Ef.6,12-ből, hogy gonosz szellemi hatalmasságok uralják ma a földet. Még a Sátán is azt mondta Jézusnak, hogy övé a világ minden kincse, és annak adja, aki őt imádja (Lk.4,6-7). Tehát a világnak ezek a szellemi fejedelmei sem sejtették, hogy mi fog történni akkor, amikor Jézus meghal. De azt a Szent Szellem már jóval korábban kijelentette Dávidon keresztül, hogy a kereszt előtt ott fognak állni ezek a fejedelmek is. A 22-es zsoltár leírja, hogy mit érzett Jézus a kereszten, és mit élt meg. Onnan azt látta, hogy:

Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó és ordító oroszlán. (Zsolt 22,13-14)

És ha Jézusnak a hatalomhoz való jogáról akarunk beszélni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szellemi világ erőinek a hatalmi rendszerét sem. Ezért nem mondhatjuk, hogy itt csak költői hasonlatról van szó. Ennek a ténynek ugyanis kulcsszerepe van abban, hogy Jézus végül minden hatalmat megkapott mennyen és földön. De ne szaladjunk az események elé. Azon kell elgondolkodni, hogy miért éppen Básán bikái álltak a keresztnél, és nem más. A zsidó nép sok más nép szemében tüske lehetett, és sok más fejedelemség szemében utálatos lehetett, de miért pont Básán bikái álltak a keresztnél? Ezért meg kell vizsgálnunk, hogy kik voltak Básánban. Izrael, mielőtt átment volna a Jordánon, megütközött Básán királyával. Később ezt a területet kapta meg Gád, Rúben és Manassé félt törzse. De mi is történt akkor pontosan?

És kezünkbe adta az Úr, a mi Istenünk Ógot is, Básánnak királyát és minden ő népét, és úgy megvertük őt, hogy menekülni való sem maradt belőle. És abban az időben elfoglaltuk minden városát; nem volt város, amelyet el nem vettünk volna tőlük: hatvan várost, Argóbnak egész vidékét, a Básenbeli Ógnak országát. Ezek a városok mind meg voltak erősítve magas kőfalakkal, kapukkal és zárakkal, kivéve igen sok kerítetlen várost. És fegyverre hánytuk azokat, amint cselekedtünk Szihonnal, Hesbon királyával, fegyverre hányva az egész várost: férfiakat, asszonyokat és a kisdedeket is. (5Móz 3,3-6) [saját kiemelés]

Mert egyedül Óg, Básánnak királya maradt meg az óriások maradéka közül. Íme az ő ágya vaságy, nemde Rabbátban az Ammon fiainál van-e? Kilenc sing a hosszúsága és négy sing a szélessége, férfi könyök szerint. (5Móz 3,11) [saját kiemelés]

Az egész népet kiírtották a zsidók, még a csecsemőket is. És egy nagyon fontos mondat van itt – Óg volt az utolsó „igazi” óriás. Amikor később találkozunk még óriásokkal, mint az Anák fiak, vagy Góliát, akkor ezek szerint ők már nem „tisztavérű” óriások voltak. Viszont az ige szerint az egész básáni nép keveredett, azaz Nefilim vérvonal lehetett, ha a királyuk még egyértelműen óriásnak számított. Óg nagyobb is volt, amint azok, akikről utána olvashatunk, kb. 4 és fél, és 6 és fél méter közötti magasságú lehetett. Ha visszagondolunk Nimródra, aki „kezdett óriássá lenni” (1Kr.1,10), akkor valószínű, hogy ő is azért lázadt fel Isten ellen, mert a bukottakat (1Móz.6,2) tarthatta a maga őseinek, és ebből következően Óg is ebbe a vérvonalba tartozott. Ezért voltak ők ott a keresztnél, hiszen akkor velük ért véget az óriások története. Mennyire gyűlölhették Isten népét, és Istent magát, a kiírtásuk miatt. Mivel az óriásokból lettek a démonok, akik az embereket gyötörni és megszállni is képesek, ezért Jézus keresztjénél a 22.-es zsoltár szerint ők álltak, a világ emberi fejedelmeinek testében. Az óriások szellemei egészen a teljes pusztulásukig Isten és az övéi ellen fognak menni. Teljesen elhatalmasodott rajtuk a gonoszság, és vakon vezeti őket a gyűlölet a pusztításra. Minden isteninek a pusztítására. De a keresztnél ők még nem tudták, hogy mit tesznek.

Jézus, amikor letette az életét, akkor lekerült a Seolba. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy a Seolba, és nem a pokolba. Egy korábbi írásomban már foglalkoztam azzal, hogy ez a két fogalom nem fedi egymást. A pokol, ha már így nevezzük, része a Seolnak.

Mert azért hirdettetett az evangélium a holtaknak is, hogy megítéltessenek emberek szerint hústestben, de éljenek Isten szerint szellemben. (1Pét 4,6)

Azáltal, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezve azt a keresztfára; Lefegyverezve a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt véve rajtuk abban. (Kol 2,14-15)

Ebből a két szakaszból láthatjuk, hogy a Seolban Jézus bemutatta az ottani fejedelmeknek, a holtakat a hatalmukból „felszabadító” váltságot, és ezért hozhatta el őket magával. Bizonyosan nagyot néztek a pokol és a halál, amikor számukra kiderült, hogy nem csak hogy Jézust nem tudják ott tartani, hanem Ábrahám kebelét is kiüríti, és még a hatalmukat is elveszi. Ekkor szembesültek vele, hogy elvesztették a hatalmukat, és az ítéletük is meglett.

Ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett. (Jn 16,11)

Avagy mi módon mehet be valaki a hatalmasnak házába és rabolhatja el annak kincseit, hanem ha megkötözi előbb a hatalmast és akkor rabolja ki annak házát? (Mt 12,29)

De mikor a nálánál erősebb rá jőve legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott, és amit tőle zsákmányol, elosztja. (Lk 11,22)

Mivel tehát a gyermekek hústestből és vérből valók, ő is hasonlóképpen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, (Zsid 2,14)

Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldva; mivelhogy lehetetlen volt neki attól fogva tartatnia. (ApCsel 2,24)

Jézus a kereszthalálával kötözte meg az „erős fegyverest”, és rabolta ki annak birodalmát. Mivel ő az egyetlen ember, aki bűntelen életet élt, ezért nem volt joga őt a halálnak fogva tartania,  és mert az áldozatát mindannyiunkért mutatta be, ezért váltságot szerzett nekünk, Ábrahám magvának (Zsid.2,16). Ebből is meg kell látnunk mennyire fontos, hogy Jézus emberként jött el, és nem más lényként (Róm.8,3)! Ezért fontos, hogy ő valóban meghalt a kereszten, az ő emberi hústestében! A halála által semmisítette meg azt, akinek hatalma volt a halálon. Amikor úgy látszott, hogy a leggyengébb, akkor volt a legerősebb! Ezzel a halállal szerzett hatalmat a halálon.

Megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által, (2Tim 1,10)

És mivel feltámadt a halálból, ezért meg tudta jelenteni a tanítványainak, hogy immár övé minden hatalom mennyen és földön (Mt.28,18). Így tudta elvenni a Sátántól és minden gonosz erőtől a hatalmat, és szerezte meg magának igazságosan és jogszerűen. Ezért volt fontos, hogy akkor tegye le az életét, amikor akarja, hogy ne tudják elvenni tőle azelőtt, hogy mindent elvégzett volna. És ezért fontos, hogy visszavehesse, hogy jogtalanul ne tudják őt ott tartani. De az Atya ítélete mondta ki, felette a végső ítéletet az ártatlanságáról, és ennek az ítéletnek a következménye, hogy feltámadhatott (ApCsel.2,24 – fentebb). Azzal, hogy a Seolban bemutatta a váltságot az ottaniak lelkéért, jogot nyert arra, hogy onnan magával hozza azokat, akiket akart.

És kijőve a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. (Mt 27,53)

Ezért mondja az Írás: Fölmenve a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek. (Ef 4,8)

Felmentél a magasságba, foglyokat vezettél, adományokat fogadtál emberekben: még a pártütők is ide jönnek lakni, oh Uram Isten! (Zsolt 68,19)

Így vihette fel a mennybe azokat, akik Ábrahám kebelében nyugodtak. Ezzel szerezte meg a hatalmat a halál és a pokol felett. És azóta nála vannak a pokol és a halál kulcsai, és azokat akkor nyitja meg, amikor akarja:

Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon. (Jn 6,40)

Mondta neki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él; (Jn 11,25)

És az Élő; pedig halott voltam, és íme élek örökkön-örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai. (Jel 1,18)

Ezért ő maga a feltámadás, mert az ő akaratában van, hogy ki támad fel, és ki nem. Számunkra, és minden ember számára, aki hisz őbenne, és őbenne van, és engedelmes neki (Zsid.5,9; Jn.3,36), ő az örök élet záloga, és ő a feltámadás ura.

Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon. (Jn 6,40)

Senki sem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya vonja azt, aki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. (Jn 6,44)

Aki eszi az én hústestemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én hústestem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én hústestemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Amiként elküldött engem az az élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él én általam. Ez az a kenyér, aki a mennyből szállt alá; nem úgy, amint a ti atyáitok ették a mannát és meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, él örökké. (Jn 6,54-58)

Ezek valóságos kulcsok az élethez! Ahogyan a megtérés, a keresztségek, az úrvacsora, a mindennapos papi szolgálat. Remélem egyre tisztábban látszik már, hogy amikről a szentírás szól, azok nem elszellemiesített szimbólumok, amiket „ma már jobban tudunk”, hanem valóságos cselekedetek és tények! A vízkeresztségben is az óemberünk valósággal meghal, a bűnök teste is megerőtlenül, és valósággal meghalunk a bűnnek (Róm.6,2), a világnak (Gal.6,14), a törvénynek (Róm.7,4) és önmagunknak (Gal.2,20). Csak azoké lehet a feltámadás, akik Benne vannak, akik általa élnek.

Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ad majd nektek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten. (Jn 6,27)

Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt híve, életetek legyen az ő nevében. (Jn 20,31)