1 Eszetekbe juttatom továbbá atyámfiai az evangéliumot amit hirdettem nektek, melyet be is fogadtatok, melyben álltok is, 2 Amely által üdvözültök is, ha megtartjátok amilyen beszéddel hirdettem nektek, hacsak nem hiába hittetek. 3 Mert azt adtam elétek mindenekelőtt, amit én is úgy vettem, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; 4 És hogy eltemettetett; és hogy feltámadt a harmadik napon az írások szerint; (1Kor.15,1-4)
Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. (1Kor.15,14)
És ők egy egész esztendeig forgolódtak a gyülekezetben, és nagy sokaságot tanítottak; és a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek. (ApCsel.11,26)
A keresztyén ember Krisztus követője, vagyis arról ismerni meg, hogy hisz annak a bizonyságnak, amelyet a feltámadott Jézus Krisztusról tettek a tanítványai. Ha Jézus Krisztus nem támadott fel a halálból, akkor nem igaz az apostolok bizonysága, és hiábavaló a hitünk is. A hitünket tekintve szeretném kicsit körbejárni az előttünk lévő bizonyságokat.
Jézus létezését senki sem vonja kétségbe! A történeti Jézus személye, mármint az a tény, hogy létezett-e, sohasem volt megkérdőjelezve. A mai ember pedig még kevésbé kérdőjelezheti meg a személyének a létezését. Ugyanis mint bármely más ókori személyről, Jézusról is csak a kortársak és a későbbi korok írói adnak számunkra információt. Ha ezeknek nem hiszünk, akkor egyik történelmi személyiségben sem hihetünk. Akkor nem tudhatjuk bizonyosan, hogy létezett-e Nagy Sándor, vagy létezett-e Néró császár, Nagy Heródes, Buddha, stb. Róluk úgy tudunk, hogy valahol valakik leírták, hogy ők létező személyek voltak. Jézus kora óta mindig volt valaki, aki a róla szóló bizonyságot megerősítette. És nem csak a bibliai szövegek tesznek róla bizonyságot, hanem a biblián kívüli források is. Ezt a tényt még a legkritikusabb szkeptikusok sem tagadják. Vagyis megállapíthatjuk, hogy a mai időszámításunk kezdete környékén élt egy Názáreti Jézus nevű ember Júdea területén.
A következő kérdés, amit meg kell vizsgálnunk, hogy igaz-e a “tanúk” a bizonyságtétele. Ehhez a vizsgálathoz nyugodtan megnézhetjük, hogy a mai bírósági tárgyalásokon hogyan kezelik a tanúkat. Nem fogok ennek a teljes részletességig történő kifejtésébe, hanem csak a lényegi elemeket nézzük meg, mert ahhoz egy könyvet kellene írnom.
A tanúk vallomásának értékelésekor több szempontot is figyelembe vesz a bíróság. Milyen kapcsolata volt a tanúnak az érintett személlyel, milyen mélységig ismerhette a kérdéses eseményeket és a résztvevő személyeket. Egyébként mennyire tisztességes és szavahihető embernek ismerik (ismerték) a környezetében, illetve a kortársai.
Ha így nézzük, akkor a négy evangélistából legalább kettő részese volt Jézus mindennapjainak, és a szolgálata elejétől fogva vele éltek. János kifejezetten azok közé tartozott, akikkel kivételezett Jézus, és olyan helyekre is elvitte őket, mint a megdicsőülés hegye, a kislány feltámasztása, az Olajfák hegyén a végidőkről szóló beszéde, stb. Máté is tagja volt a 12 kiválasztott apostolnak, és hivatását tekintve is komoly írástudó és “jogi” ismeretekkel rendelkező személy volt, aki munkájából kifolyólag rá volt kényszerítve a könyvelésre, nyilvántartásra, jegyzetelésre, jelentések készítésére. Igen gyakorlatias szakmája volt mint adószedő, emiatt a csalásokra is kifinomult érzéke lehetett, mert a nép akkor is, mint ma, adóelkerülő magatartást folytatott. Szóval igencsak tárgyilagos lehetett a megfigyelése, és jó megfigyelő készséggel rendelkezhetett.
Márk személye, azon kívül, hogy tudjuk, hogy már az édesanyja is hitt, és náluk gyűltek össze a hívőkkel, kevesebbet tudunk. Az evangéliumát Péter evangéliumának is szokták nevezni, abból kiindulva, hogy Péter megnevezi őt, mint fiát. Márk rokona volt Barnabásnak is, aki Pál munkatársa volt egy ideig. Többen őt látják az ifjúban, aki Jézus elfogásakor ruhátlanul elmenekül (Mk.14,51). Azt látjuk, hogy mindvégig ott volt a családjával az események körül, és Péter időskori kísérője lett. Pál is megemlíti Timótheusnak, hogy hozza el Pálhoz, mert alkalmas neki a szolgálatra (2Tim.4,11). Azt látjuk, hogy kitartott a hitben, és ott forgott az apostolok körül a szolgálatban.
Lukács hasonló helyzetben kerül a szolgálat közelébe. Az Apostolok Cselekedetei 16. fejezetében változik meg az események leírása. Addig úgy beszél a történtekről, hogy Pálék utaztak. De a 10. verstől fogva azt mondja, hogy “igyekeztünk elmenni”. Vagyis többesszám első személyben folytatja az elbeszélését. Ezek szerint Troásban csatlakozott Pál csapatához, és volt vele mindvégig, de legalább a római fogsága idejéig. Pál júdeabeli fogvatartásának idején bőven volt ideje a közelében lévőkkel beszélgetni arról, hogy mi is történt Jézus idejében. Ahogyan maga is bizonyságot tesz erről:
1 Mivelhogy sokan kezdték rendben megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését amelyek nálunk beteljesedtek,2 Ahogyan nekünk átadták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: 3 Tetszett nekem is, aki elejétől fogva mindennek szorgalmasan végére jártam, hogy azokról rendben írjak neked, jó Theofilus, 4 Hogy megtudhasd azoknak a dolgoknak bizonyosságát, amelyekre taníttattál. (Lk.1,1-4)
Pált két évig tartották fogva, mielőtt elvitték Rómába. Ez alatt az idő alatt bőven lehetett rá lehetősége, hogy kikérdezze a helyi tanúkat. A fenti versek arról is árulkodnak, hogy nem ő az első, aki összeírja az események elbeszélését. Mivel ilyen közel volt a szemtanúkhoz, és az az indulat vezette, hogy pontosan megtudja, hogy mi is történt, nincs okunk kételkedni a bizonyságában.
Hogy az evangéliumok mennyire egybehangzó bizonyságot tesznek, ahhoz elég például elolvasni a Diatesszaront. Ennek készítése során is meg kellett látnunk, hogy mennyire egységes módon mondják el Jézus történetét az evangéliumok. Ez valóban csak a Szent Szellem közreműködésével lehetett lehetséges. (Ez egyébként letölthető a blog letöltések oldaláról.)
De az evangéliumok írói mellett nem szabad megfeledkeznünk Jakab és Júdás bizonyságáról sem. Ők nem hitték el Jézusról, hogy valójában ki ő, és még életében történt, hogy azt mondták róla, hogy “magán kívül van” (Mk.3,21). Ebből a helyzetből fordult át a hitük, hogy ők is elhiggyék, hogy Jézus valóban az, akinek életében mondta magát. Ebben csak a feltámadásának a ténye erősíthette meg őket.
Jakabról még a kortársai is azt mondták, hogy igaz. Ismertségét nem is kellett bizonygatnia, mert a levelét is csak úgy kezdi, hogy “Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája“. Nem kell külön elmondania, hogy ki ő valójában. A zsidó hívők között is ismert volt a neve, és úgy látjuk az Apostolok Cselekedeteiből, hogy idővel a jeruzsálemi gyülekezet egyik tekintélyes elöljárója lett. Jézus Krisztus szolgájának mondja magát. De Pál is bizonyságot tesz róla, hogy Jakabnak megjelent a feltámadt Krisztus (1Kor.15,7).
Ezen a ponton elérkezünk oda, hogy az eddig említett tanúk, egymás igazáról is bizonyságot tesznek! Péter megerősíti Pál bizonyságát (2Pét.3,15-16). Márkról bizonyságot tesz Lukács is, Pál is, és Péter is. Mátéról a másik három evangélium tesz bizonyságot. Pál megerősíti az evangéliumokban a végidőkről leírt beszédét Jézusnak, amelyet az olajfák hegyén mond el. Pál végidőkre vonatkozó leírásait, jobban mondva kijelentéseit megerősítik Jánosnak a Jelenések könyvében leírt látomásai. Azt látjuk, hogy a tanúk keresztben egymást is igazolják.
De meg kell említenünk azt is, hogy amikor a feltámadás reggelén elfutottak az angyalok láttára a papi szolgák, akkor nekik pénzt adtak a papok, hogy mondják azt, hogy a tanítványai vitték el Jézust (Mt.28,11-15). Ha és amennyiben Jézus valóban nem támadt volna fel, akkor a történet, amelyet pünkösdkor látunk, az nem teljesedhetett volna be, mert mindenki tudta volna, hogy Jézus ott, abban a bizonyos sírban van, ahová temették. Jeruzsálemben kezdték el hirdetni Jézus feltámadását, és ennek nem mondtak ellene a főpapok, mert nem tudták megmutatni sem Jézus holttestét, sem azt nem hirdették nyilvánosan, hogy a tanítványai lopták el a testét. Jeruzsálemben minden adott lett volna, hogy leleplezzék az apostolokat, ha az apostolok hazudtak volna. Különösen olyan szkeptikusok szeme láttára, mint Jakab, aki egész életében nem hitte el Jézusról, hogy kicsoda ő, mert akkor őt sem tudták volna hitre téríteni. Maga Jakab mondja el Pálnak, hogy mennyi zsidó lett hívővé Jeruzsálemben és környékén (ApCsel.21,20, de még ide sorolhatnánk az ApCsel.6,7 verset is).
Tovább keresve a bizonyságokat Jézus feltámadásáról, Pál hivatkozását találjuk, aki azt mondja, hogy Jézus megjelent több mint 500 embernek egyszerre, akik közül még a levele írásának idején is többen élnek (1Kor.15,6). De maga Pál is látta a feltámadott Jézus Krisztust, amikor megjelent neki a damaszkuszi úton. Maga tesz róla bizonyságot, hogy mennyire megváltozott az élete, mióta személyesen találkozott Jézussal.
A Biblián kívül pedig azt látjuk, hogy ezek a személyek hajlandók voltak a legkülönfélébb kínzásoknak és üldözéseknek is alávetni magukat a Jézusról szóló bizonyságuk miatt. Semmilyen világi előnyük nem származott a bizonyságtételükből, hanem épp az ellenkezőjét mondhatjuk el. Igencsak megszenvedték azt, hogy ők ezt a hírt vitték szerte a világba. Éppen ők írnak negatívan azokról, akik anyagi előnyért hirdetik az evangéliumot, és óva intenek az ilyenektől, mert azokat hamis munkásoknak vallják.
Akkor mi mit is mondhatunk? Azt hogy megvizsgálva az előttünk lévő bizonyítékokat, azt látjuk, hogy Jézus valóban feltámadt a halálból, és az erről szóló bizonyságot megőrizte mind a hívők sokasága, mint a Szent Szellem, aki megerősítette ezt a bizonyságot. Nagyon nagy az ember felelőssége, hogy mit kezd ilyen nagy bizonyság láttára.
És akkor még egy fordulatot kell vennünk a gondolatmenetünkben. Itt vagyunk mi, a 21. században, és látjuk, hogy ilyen hiteles bizonyság van arról, amit Jézus tett és tanított. Jézus pedig bizonyságot tett az egy élő Istenről, és az írásokról, amelyet ma Ószövetségként ismerünk. Az egyházak és gyülekezetek pedig bizonyságot tesznek az Újszövetség mellett, sokszor elszenvedve ugyanazokat az üldöztetéseket, mint az apostolok és a korai egyház. Mi a közös mindannyiunk hitében, akik hiszünk az előttünk bizonyságot tévőknek? Hogy a hitünket elsősorban a Bibliára alapozzuk. Ezért kell ismernünk Isten Igéjét, a Szentírást, mert az a világon minden kereszténynek ugyanazt a bizonyságot teszi. Jobban mondva tenné, ha ugyanazt a Bibliát olvashatnánk. De sajnos ez már nem igaz. És itt nem a nyelvek különbözőségére gondolok elsősorban, és a fordítások eltéréseire, hanem arra, hogy kétféle Biblia forog közkézen, és az egyik nem arról az evangéliumról tesz bizonyságot, amelyikről a másik. Hanem egy másik Jézust, egy másik evangéliumot hirdet. Erről írtunk a Váradi-Károli Biblia függelékében is, és a blogon is ebben a cikkben: Két Biblia – két vallás.
Bárcsak minden ember hinne ezeknek a bizonyságoknak, és odafordulna a Teremtőjéhez, és az Ő Fiához, az Úr Jézus Krisztushoz, hogy élete lehessen. Nekünk, akik hiszünk, csak azt tudom mondani, hogy olvassuk ezeket a bizonyságokat minél gyakrabban, hogy egyre erősebb lehessen a hitünk, mert egyre sötétebb és gonoszabb a világ, és egyre nehezebb megállni a sok gonoszság közepette. Ez a fegyverünk a gonosszal szemben, nem véletlen, hogy ezt mindig is el akarta venni az emberektől. Ehhez a harchoz és ellenálláshoz adhat erőt az Isten és az Ige ismerete.
Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, és az Isten szeretete, és a Szent Szellem közössége mindnyájatokkal. Ámen. (2Kor.13,14)
UI: Itt most csak a hitünk alapjáról, az Úr Jézus feltámadásáról szóló bizonyságokról szóltunk. Az egy teljesen külön téma, hogy akik Őt akarják követni, azoknak milyeneknek kell lennie. Kik is valójában a keresztények, vagyis a Krisztus követői.