Sinai kódex 2.rész

A Sinai kódex vizsgálatát egy speciális szakterülettel kell folytatnunk. Ez a szakterület a paleográfia. Közérthetően, a paleográfia azzal foglalkozik, hogy dokumentumokat szemrevételezéssel, vagyis azok külső jegyeinek értelmezésével megpróbálja egy adott korba elhelyezni.

Az 1964-es ELTE jegyzet szerint a paleográfia definíciója:

A paleográfia a régi írásokkal foglalkozik. Megtanít ezek olvasására, átírására, jellegzetességeik megállapítására, használatuk koráról, történeti fejlődésükről és földrajzi elterjedésükről szól.

[…]

A paleográfia a külső, vagy helyesebben általános ismertető jegyek vizsgálatával foglalkozik, melyek mindenféle írás (könyv, levél, oklevél) számára közösek. Az írásoknak, kézírásoknak és kéziratoknak ezek a külső ismertető jegyei: maga az írás, rövidítések, központozás, helyesírás, íróanyag, nyelv, stílus, titkos írások, diplomáciai rejtjelek, számjegy.” (Mezey László: Paleográfia, Tankönyvkiadó, 1964)

A paleográfia története a bencés szerzetesekhez kötődik:

Az első paleográfiai tárgyú kutatásokat egy francia bencés szerzetes, Jean Mabillon végezte, Párizsban, 1681-ben adta ki De re diplomatica libri című munkáját. Rendtársa, Bernard de Montfaucon folytatta az ilyen irányú kutatásokat kódexek vizsgálatával. (Palaeographia graeca sive de ortu et progressu litterarum, Párizs, 1708.) Scipione Maffei eredeti 510. századi kéziratok tanulmányozása révén jutott arra a következtetésre, hogy a latin írás egységes, és az úgynevezett nemzeti írások a latin írás regionális változatai. Ennek alapján vázolta fel, hogy a paleográfia fiatal tudományának a latin írás fejlődéstörténetét kell vizsgálnia.” (forrás: Wikipedia – Paleográfia szócikk)

1941-ben James Westfall Thompson amerikai történész írt egy értekezést Mabillon és Montfaucon kora címmel, mely halála után, 1942-ben jelent meg. Ebben részletesen taglalja a bencés rend kialakulását, és a kort, amelyben Mabillon és Montfaucon tevékenykedett. Munkásságuk folyománya egy új világtörténelem leírása volt, melyhez a paleográfiát hívták segítségül, hogy a történelmi dokumentumokat egy adott korban el tudják helyezni.

A reformáció következményeként sok felkelés volt az akkori arisztokráciával és a katolikus egyházzal szemben, aminek következményeként sok könyvtár és levéltár is nyilvánosságra került. Ezek sok, addig ismeretlen tényt tártak a nyilvánosság elé.

Itt egy megjegyzést szeretnék tenni, hogy a reformáció korában már nyilvánvalóvá vált a katolikus egyház irathamisító gyakorlata is, amely visszanyúlik a 9. századig. Hogy csak egy példát említsek, a Róma földjét az egyháznak adományozó levél is egy ilyen később írt irat, melyet a 4. századra datáltak vissza. Többen foglalkoznak, foglalkoztak már a hamisításokkal, itthon talán az egyik legismertebb név Heribert Illig neve, akinek Kitalált középkor című könyve magyarul is megjelent. Az írásbeliség korát végigkíséri a hamisítások sorozata is, ebben nincs semmi új.

A paleográfia létjogosultságát nem lehetett vitatni a középkorban, amikor nem álltak rendelkezésre olyan anyagvizsgálati lehetőségek, amelyek ma (pl.: szénizotópos vizsgálat, különféle kémiai anyagvizsgálatok, mikroszkóp, stb.) már elérhetők. Ebben a környezetben az egyetlen lehetőség abban állt, hogy az adott írások stílusjegyeit, és külső jellemzőit vegyék vizsgálat alá. De pontosan ez a képesség, mármint adott dokumentumok korának jellegzetességei nyitottak utat a hamisításoknak is.

Ha csak egyszerűen körülnézünk a mai világban, akkor mit látunk? A hamisítások tömegét. Sportszereket, márkás ruházati termékeket, műszaki cikkeket, különböző alkatrészeket, de még élelmiszereket is gyártanak a megszólalásig ugyanolyan külsővel, mint az eredetiek. De a használatuk során hamar kiderül, hogy azok csak olcsó másolatok. Ezért nem meglepő, ha a régi írások is félrevezethetnek sok-sok embert. Hiszen ha csak külsőre vizsgálok egy adott dokumentumot, akkor egy jó hamisítás nem lepleződik le.

Ez történt a szövegkritikával foglalkozó tudós társadalommal is.

Az “archaikus Márk”, vagyis a 2427 kódex, vagy “minuscule 2427” története

Egy kis formátumú könyvről beszélünk, mely Márk evangéliumát tartalmazza, mérete 11,5 x 8,5 cm. Kézzel írt görög szövege van, miniatúrákkal díszítve. Egy görög gyűjtő tulajdonában volt 1917-ig, és a halála után, 1937-ben került a chicagói múzeumba, ahol ma is őrzik.

Az 1950-es években Kurt Aland kategória I.-es kéziratként kezelte, így is hivatkozott rá . Ez a kategória a kéziratok legmagasabb létező kategóriája az Új szövetség eredeti szövegének a meghatározásánál.

“Kategória I: Igen különleges minőségű kézirat, amelyet mindig figyelembe kell venni az eredeti szöveg megalapozásánál (pl.: az Alexandriai szövegek tartoznak ide). Szinte automatikusan ide tartoznak a papiruszok és unciális [nagybetűvel írt görög] kéziratok a 3. vagy 4. századig, mert a korai időszak szövegét képviselik…” (Kurt és Barbara Aland: Az Új Szövetség szövege)

Mindenki csodálta, hogy milyen értékes leletről van szó, és a paleográfia eszközeivel kifejezetten a 13.-18.század közé helyezték a keletkezését. Szövege szinte teljesen megegyezik a Vatikáni kódex szövegével, ezért is tartotta ilyen nagyra maga Kurt Aland is.

Éppen a szövege miatt lett gyanús, mert túl nagynak látszott az egyezősége a Nestle-Aland-féle kritikai szöveggel. Az egyetem könyvtára végül 2005-ben elkezdte szervezni a kézirat tudományos vizsgálatát, amelyet 2009-ben el is végeztek. A vizsgálat kiderítette, hogy egy 19. századi hamisítványról van szó.

A vizsgálat során vizsgálták a könyv anyagát, az illusztrációk anyagát, a tintát. Mikroszkópos vizsgálattal megállapították, hogy a képek eredetiek, vagyis a kézirat keletkezésével egyidőben kerültek a papiruszra. A tinta kémiai vizsgálata azonban megállapította, hogy ún. porosz kék festéket használtak hozzá, amely nem létezett 1720 előtt. Továbbá szintetikus tengeri kéket találtak, amely nem volt kereskedelmi forgalomban 1820 előtt. Ezen túlmenően fluoreszkáló cinket és más anyagokat találtak, amelyek nem voltak elérhetőek a 19. század második fele, vagyis 1874 előtt. Röviden: nem keletkezhetett korábban, mint 1874.

De ekkor még nem derült fény a szöveg forrására. A szövegből hiányzó részek, amelyeket a másolók tipikusan elkövetnek (például, hogy egy sort véletlen kihagynak), egy olyan szövegre utaltak, amely nem volt elterjedt. Stephen Carlson-t nem hagyta nyugodni ez a rejtély, és végül megtalálta azt a szöveget, amelyből másolták a könyvet. Philipp Buttmann 1860-as Új Szövetség kiadását másolta a másoló. Buttmann 85 egyéni szövegvariációjából 81-et bele is másolt a szövegbe, amelyet egyetlen más kiadvány sem tartalmaz. Carlson 2006-ban publikálta kutatásai eredményét.

Ez a történet is remekül bemutatja, hogy a ránézésre történő kormeghatározás elégtelen a pontos kormeghatározáshoz. Ennek ellenére, a Sinai kódexet mégsem vetik alá semmilyen kémiai vagy más egyéb fizikai kormeghatározásnak, hanem marad a szemrevételezés. Bár ahogyan az első részben is láttuk, az is sok kérdést felvet.

A következő részben megnézzük a kódex szövegének a jellemzőit.

Sinai kódex 1.rész

A Codex Sinaiticus, azaz Sinai-félszigeti kódex, egy Kr. u. 4. századi nagybetűs görög nyelvű Biblia-kézirat. A kódex tartalmazza az Ószövetség nagy részét és az Újszövetséget hiány nélkül. Ezen kívül megtalálható benne két más irat is, melyeket a korai keresztény szerzők előszeretettel idéztek. Ezek: Barnabás levele és Hermasz „Pásztor” című munkájának egy része. A kódex az alexandriai szövegtípushoz tartozik. A Biblia egyik legjobb és legteljesebb szövegtanúja, valamivel fiatalabb, mint a Codex Vaticanus. A kódex jelölése a szakirodalomban:א vagy S, illetve 01.
346 1/2 fólióból (papiruszlapból) áll, melyek mérete 38,1x 33,7-35,6 cm. A betűket barna tintával írták, egy-egy lapra négy oszlopban. Egy oszlopban 48 sor található, általában 12-16 betű soronként. A szöveg írásmódja scriptio continua (folyamatos írás), némi központozással. Tischendorf szerint a szöveg 4 kéz munkája, melyet később 7 korrektor javított.
(forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Codex_Sinaiticus)

A Sinai kódex az egyik legjelentősebb kézirat, amely hatással van a mai Bibliák szövegére. Ugyanis ha a Vatikáni kódex, amelyet 1475-ben említ először a Vatikáni könyvtár leltára, egyedüli bizonyság lenne (lett volna) az úgynevezett “legrégebbi és legjobb” bibliai szövegekre, akkor a protestáns világ nem fordult volna ennyire az alexandriai szövegek felé, mint ahogyan ezt ma látjuk. Ezért ennek a kódexnek, a Sinai kódexnek a mai napig meghatározó szerepe van abban, hogy milyen Bibliát adnak a kezünkbe a bibliatársulatok. Nem változtattak volna adott verseken, ha azt a Sinai kódex másképp nem írta volna, mint ahogyan a Textus Receptus szövegén alapuló Bibliákban találjuk.

Szeretném egy kicsit körbejárni a kódex körüli helyzetet, hogy egy teljesebb képet kaphassunk az eredetéről, majd azokról a jellemzőiről, amelyek számunkra pontosabban meghatározhatják a kódex valódi értékét és korát. A magát kereszténynek valló teológiai “tudományos” világ számára nem kérdés a kódex eredete, kora és meghatározó szerepe a mai modern szövegkritikán belül. Bár az egyetlen módszer, amellyel a korára és minőségére kutatás történt, az a paleográfia.

A keresztény bibliai lexikon szerint:

Paleográfia: A régi írásokkal foglalkozó tudomány. Alapja az a fölismerés, hogy az írás képe, vonalvezetése (duktusza) egyénenként és koronként változik. Számos apró részlet összevetésével meg lehet határozni, hogy több írást ugyanaz a kéz írta-e, illetve, hogy közülük melyik a régebbi és melyik az újabb.
(forrás: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-keresztyen-bibliai-lexikon-C97B2/p-CA415/paleografia-CA421/)

A paleográfia eredetéről máskor fogok szólni. Számunkra a mostani témánkhoz elegendő annyit tudnunk, hogy a paleográfia szemrevételezéssel állapítja meg egy-egy dokumentum lehetséges eredetét és korát. Vagyis a Sinai kódex korát is ezzel a módszerrel határozták meg, és a felfedezése óta egyszer sem vetették alá sem kémiai, sem más anyagvizsgálatnak. Ezek a vizsgálatok már többször be voltak tervezve, legutóbb 2015-ben, de ahogyan korábban, úgy 2015-ben is elhalasztották. A cikk írásának idején nincs tudomásom róla, hogy mikor tervezik ezt megtenni.

Szóljunk pár szót a kódex felfedezéséről, és Tischendorfról magáról. Igen lelkes volt a hozzáállása, hogy megfelelően régi bibliai kéziratokat találjon, hogy az általa a 16. századig rosszul másoltnak tartott szövegeket kijavíthassa. Ő maga erről így szól:

Minden kétségen túlmutat, hogy ahogyan az apostolok eredeti szövegeinek az írásait másolták, újra másolták, és sokszorosították tizenöt évszázadon át, akár görög vagy latin vagy más nyelveken, sok helyen a jelentés olyan súlyos módosításokon ment keresztül, hogy fájdalmas bizonytalanságban hagy minket afelől, hogy az apostolok mit is írtak valójában. Tanult emberek újra és újra megkísérelték megtisztítani a szent szöveget ezektől a plusz elemektől, de most végre egy ettől jobb tervre csaptunk el, hogy a textus receptus-t mindenestől félre tudjuk állítani, és egy friss szöveget alkothassunk, amely közvetlenül a legrégebbi és leghitelesebb forrásokból származik.
(forrás: Tischendorf: When were our gospels written, 1866, “Mikor íródtak az evangéliumaink” angol fordítása alapján – 21.-22.oldal)

Ő is, ahogyan Westcott is, Hort is, a jezsuiták is, mind azon dolgoztak, hogy eltörölhessék a Textus Receptus-t, és egy általuk készített új görög Új Szövetséget készítsenek helyette. Azt nem tudjuk, hogy kiket ért a “mi” alatt, akikkel együtt “csaptunk le” egy jobb tervre. De ezek szerint nem egyedül volt azzal a törekvésével, hogy egy új Új Szövetséget készítsen. Felfedező útjához, amelyre azzal a céllal indult, hogy további régi kéziratokat fedezzen fel, különleges módon még a pápa támogatását is elnyerte. Protestáns bibliakutató révén egy ilyen magas szintű katolikus támogatás nem természetes.

Nézzük meg saját elmondásában, hogy hogyan is találta meg a Sinai kódexet:

A kolostor könyvtárának látogatása közben, 1844 májusában, egy nagy terem közepén észrevettem egy nagy és széles kosarat, amely tele volt régi pergamenekkel; és a könyvtáros, aki jól informált volt, azt mondta nekem, hogy két ilyen halmot mint ez, amelyek idővel szétmállottak, már a tűzre vetettek. Meglepetésemre ebben a halomban jelentős számú ívet találtam az Ó Szövetség görög másolatából, amely nekem olyan ősinek tűnt, amilyet még soha nem láttam. A kolostor vezetősége megengedte, hogy ezeknek a pergameneknek a harmadát a tulajdonomba vegyem, kb. negyvenöt ívet, a többivel együtt, amelyek már a tűzre voltak szánva. Bár a többi részét nem tudtam a tulajdonomba venni. Az igen eleven elégedettség, amelyet mutattam, gyanút keltett bennük a kézirat értékét illetően. Lemásoltam Ésaiás és Jeremiás szövegének egy-egy oldalát, és megparancsoltam a szerzeteseknek, hogy különös gonddal vigyázzanak az ilyen maradványokra, amelyek az kezükbe kerülnek.” (28.-29.oldal)

Tischendorf a könyvében felsorolja, hogy milyen könyvtárakban és kolostorokban járt 1841 és 1845 között. Érdemes elgondolkodni azon, hogy az akkori Oszmán birodalomban lévő örmény, szír, görög kolostorokba bemegy egy addig sohasem látott európai idegen, aki magát tudósnak mondja, és ilyen mélyen “beleáshatja” magát a kolostorok életébe és könyvtárába, majd minden gond nélkül elviszi magával azokat a kéziratokat, amelyeket gondol. Ehhez valószínűleg szüksége volt a katolikus egyház közbenjárására, és más felsőbb politikai körök támogatására is, amelyekről Tischendorf leírása nem tesz említést. Egyébként is ki az a “mi” a korábbi idézetből, akikkel egy terve volta arra, hogy a Textus Receptus-t kimozdítsák a helyéről?

Könyvében azt írja, hogy 50 kéziratot adott át a lipcsei könyvtárnak, amelyeket a szász uralkodónak ajándékozott, és így tett a Sinai kódexből származó oldalakkal is, amelyeket Codex Frederico Agustanus-nak nevezett el.

Tischendorf visszatér a Sinai kolostorba 1853-ban, ekkor üres kézzel távozik, majd ismét odautazik 1859-ben, amikor elhozza a Sinai kódex többi részét. Ez alatt az idő alatt, 1844 és 1859 között más is látta a kódexet, akik erről szóltak is. 1845-ben és 1850-ben Porphirius Uspensky bíboros ellátogatott a Sinai kolostorba, és látta a kódexet, amelyről ezt mondta:

A legjobb görög kéziratok az elöljárók celláiban vannak tárolva. Csak négy van belőlük, de ezek nagyon értékesek a koruk, ritkaságuk, kézírási jellemzőik, tartalmuk, a szentek és más rajzok elegáns és gyönyörű képe miatt. Az első kézirat tartalmazza az Ó Szövetséget, amely hiányos, és az egész Új Szövetséget Barnabás levelével és Hermász könyvével, amely a legfinomabb fehér pergamenre lett írva, egy hosszú és széles ív negyed részén.”
(forrás: az eredeti ó slavón nyelvű szövegnek John Spillman és egy meg nem nevezett ukrán fordító angol változatának felhasználásával – http://textus-receptus.com/wiki/Porfiry_Uspensky, továbbá: https://nlr.ru/eng_old/exib/CodexSinaiticus/)

A bíboros is elhozott belőle három töredéket, amelyet 1883 óta az Orosz Nemzeti Könyvtár őriz.

De nézzük az első problémát Tischendorf történetével. A pergameneket ugyanis nem égették el. Mivel nagyon finom állati bőrből készültek, és igen drágák voltak, ezért azokat ha kellett, akkor lemosták és újra felhasználták. Ezt még Bruce Metzger is megerősíti a könyvében. A másik ok, hogy miért nem tüzelték el, az az, hogy igen rosszul égnek, és borzalmasan büdösek ahogyan égnek. Nem úgy ég, mint a papír.

A másik probléma a pergamen színével van. A sinai kódex két színben létezik. Azok a lapok, amelyeket 1844-ben Tischendorf elhozott az első látogatás alkalmával, azok mind fehérek, az 1859-ben elhozott többi oldal azonban sárga. Ahogyan Uspensky bíboros mondja 1845-ben, akkor még a maradék is fehér volt. Ez azt feltételezi, hogy 1845 és 1859 között valaki “öregítette” a kódexet.

Nézzük meg annak a két oldalnak a hivatalos képét egymás mellett, ahol a Frederico Agustanus kódex (CFA) végződik, és mellette van a Sinai kódex következő oldala. A szöveg pedig folyamatos, mert Tobit könyvének 2 fejezetének második verséig tart a Lipcsében őrzött részlet, és Tobit könyve 2.fejezetének második versétől kezdődik a következő oldal, amelyet a British Library-ben őriznek. A lipcsei oldal része az 1844-ben elhozott oldalaknak, a következő oldal pedig az 1859-es elhozatallal került Tischendorf birtokába.

( a hivatalos képeken az összeillesztést követően egyedül egy kontraszt lett változtatva, hogy kis képernyőkön is jobban látható legyen az eltérés)

A CFA oldalai fehérek, és a tinta is egyenletes. A következő oldal sokkal sárgásabb, sokkal öregebb kinézetű, és a tinta is megkopott, bár nem egyenletesen. Ez a színbeli különbség igaz minden egyes oldalra. Az egész CFA fehér, és a szemtanúk szerint is igen jó állapotban van.

Egészen eltérően a tényektől, hogy a 43 pergament a szemetes kosárból mentette ki, feltűnően jó állapotban vannak, [és] a felettébb gyanús körülmények, amelyek között Tischendorf elhozta a Sinai kódexet a szerzetesektől 1859-ben, (ahogyan látjuk) kétségbeesetté tette őt, hogy bebizonyítsa, hogy a kézirat eredeti tulajdonosai alkalmatlanok a megőrzésére.
(forrás: James H. Charlesworth, előszó, Secrets of Mount Sinai: the Story of the World’s Oldest Bible – Codex Sinaiticus, by James Bentley (Garden City, New York: Doubleday, 1986), 87-88.oldal)

Amit ma láthatunk a képeken, az csak 2009 után vált lehetségessé, amikor elindult a Codex Sinaiticus Project, amely kontrollált körülmények között lefotózta a Sinai kódex mind a négy jelenlegi tárolási helyén (Szt. Pétervár, Lipcse, British Múzeum, Sinai kolostor) lévő összes oldalt, és egy helyen közzétette. Ezt korábban soha senki nem tehette meg. Tischendorf 1862-ben egy fakszimile kiadást tett közzé, és az eredeti oldalakat elzárva tartották, így a színbeli különbségek nem látszottak.

Ezek a színárnyalat különbségek pontosan illeszkednek az ívekhez, amelyeket Tischendorf a két utazása során két részletben hozott el. Ahogyan a bemutatott kép is mutatja, a szöveg folyamatos, és a másoló személyét is azonosnak jelölik meg a szakemberek, vagyis valaki folyamatában írta a szöveget, és nem később lettek összeillesztve a lapok.

Tischendorf sem említi, hogy amikor kivette a 43 ívet, amelyeket később a szász fejedelemnek ajándékozott, akkor azokat úgy vette magához, hogy a színben eltérő íveket vette ki a kódexből. Tischendorf egyébként is szinte teljesen hallgat a kódex színeiről. 2011-ben a Hendrickson Academic kiadó kiadott egy fakszimile kiadást a kódexről, de ebben a kiadásban az ívek közötti színbeli eltérését megszüntették, azt a hatást keltve, mintha az egész kódex ugyanúgy nézne ki. Annak ellenére, hogy a codexsinaiticus.org oldalon a hivatalos képeken jól látható az lapok árnyalatai közötti eltérés. De egy időre lépjünk túl a színeken, és nézzünk meg egy másik, szemre jól látható körülményt.

1863-ban, egy keresztény folyóiratban, a következő kérdés lett feltéve a Sinai kódex-szel kapcsolatban:

Vannak olyan féreg rágta lyukak, amelyek átmennek a betűkön, vagy a betűk elkerülik ezeket a lyukakat?
(forrás: The Christian remembrancer or The Church… vol45, 1863 – 398.oldal)

Ez egy igen jó kérdés. Amennyiben egy újonnan előállított pergamenre lett írva a kódex szövege, akkor ahogyan a férgek megrágták, úgy átrágták a szöveget is, tekintet nélkül arra, hogy ott éppen milyen szöveg volt. Ha viszont a szöveg “kikerüli” ezeket a hibákat, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy egy régi pergamenre sokkal később írt rá valaki, és önkéntelenül is kihagyta a pergamen már meglévő hibáit.

Itt van mindjárt egy olyan részlet, ahol a másoló összetömörítette az utolsó három sor végét, hogy elkerülje a lyukat a pergamenen. Q12-F6r, a negyedik oszlop utolsó három soránál.

A lyuk már ott kellett, hogy legyen, mielőtt elkezdte használni a másoló. De nem csak a férgek rágtak lyukakat a pergamenbe, hanem a gyertyákról lefolyó viasz is sérülést okozott rajtuk. Az egyik ilyen, a Q38-F1v oldal, ahol a másoló a hiba miatt előbb befejezte a sort, és kezdte meg a következőt.

De ugyanennek az ívnek a másik oldalán, a másoló “kettévágta” az “otan” szót. A hiba előtt ott van az “o”, és a hiba után folytatódik a “tan”.

De talán a legszembetűnőbb a Q42-F6v oldalon lévő elkerülés.

A “pegon” szó első betűjét, a pi-t, teljesen külön írta a szó további részétől, és a szöveget teljes természetességgel folytatta, tudomást sem véve az “ugrásról”.

Ez a pár példa jól mutatja, hogy a pergamen már régi volt, amikor a szöveget ráírták. Nem együtt öregedtek, és a hibák már megvoltak a pergamenen, amikor a másoló elkezdte ráírni a szöveget. Vagyis, mondjuk ki: A szöveg nem egyidős a pergamennel. Sokkal később került a szöveg a pergamenre, amely akkor már több sérülést is magán viselt a kora miatt.

Ezeken a sérüléseken kívül még problémát okoz az a komoly “elázás”, amely során a Q12-F1r-től a Q12-F2v-ig terjed. Hogyan ázhatott el ez a pár oldal úgy, hogy a szomszédos oldalakon nincs nyoma a víznek?

Folytatása következik…