Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (Fil 2,10)
Annak okáért elhagyva a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatva le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, A keresztségeknek, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítélet tanításának. (Zsid 6,1-2)
Jézus nevének valóságos hatalma van. A nevének kimondása szellemi erőt képvisel, és ezzel nem csak Isten népe van tisztában, hanem az okkult erőkkel foglalkozók is. Mostanában azonban van egy új irányzat keresztény körökön belül, amely azzal foglalkozik, hogy pontosan mi Isten neve, és azt hogyan kell kiejteni. A cikk írása idején éppen ott tartunk, hogy az Atya Jahua, és Jézus pedig Jehosua. Ezzel több probléma is van. Az igaz, hogy a második ószövetségi törvény azt mondja, hogy ne vegyük hiába Isten nevét a szánkra (2Móz.20,7), és ezért a zsidó nép is kerülte Isten nevének használatát. Ezzel azt mutatja nekünk az Úr, hogy fontos az Ő neve, és az Ő nevének a megfelelő tisztelettel való használata. Az ige több helyen megmutatja, hogy az Úr az Ő nevét kivételesen kezeli.
De cselekedtem az én nevemért, hogy meg ne gyaláztasson a pogányok szemei előtt, akiknek szeme láttára kihoztam őket. (Ezék 20,14)
Ámde azért tartottalak fenn téged, hogy megmutassam neked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön. (2Móz 9,16)
Íme én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van ő benne. (2Móz 23,20-21)
És nem is ez ellen szeretnék most szólni, mert ez vitán felül áll. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha eddig nem is használta a keresztény társadalom Isten nevét egészen pontosan, akkor is megtörténtek az Ő nevében és az Ő akarata szerinti csodák, imameghallgatások, szabadulások, gyógyulások, stb. Ha ez nem így lenne, akkor az Újszövetségben is találkoznunk kellene két igen fontos leírással. Az egyik, hogy meg kellett volna tanítaniuk a zsidóknak Isten nevét és nevének kiejtését a pogány népeknek, hogy midaz, ami Isten nevéhez kötődik, azt pontosan és helyesen tudják megtenni. A másik pedig, hogy le kellett volna írniuk, hogy erre figyeljünk, és le kellett volna legalább egyszer írniuk Isten nevét. Ha valaki ismeri a Septuaginta eredetét, és már legalább egy ilyen fordításba bepillantott, akkor ott látnia kell, hogy az Úr neve nem szerepel héberül, hanem követi az újszövetségi formulákat. A Septuagintát pedig még a Szent Szellem sem vetette el, mert sok ószövetségi idézet az Újszövetségben a Septuaginta szerint szerepel. Ugyanez igaz természetesen Jézus nevére is. Több mint 20 éves keresztény életem során még nem volt olyan probléma, amelyet az okozott volna, hogy Jézus helyett Jehosuát kellett volna mondanom. Természetesen volt olyan, hogy nem hallgatta meg az Úr egyik vagy másik imám, de egyik sem amiatt, hogy Jézus nevét nem pontosan használtam. Egyébként a hitre jutásunk sem követelte meg ezt a feltételt. De gondoljunk bele a történelembe, hogy mekkora kiáradásai voltak Isten erejének, és a Szent Szellemnek anélkül, hogy a ma divatos neveket használták volna. A reformáció idejéből sincs egyetlen tanító sem, aki ezt a mai felismerést osztotta volna. És lám, mégis mekkora erővel és friss élettel söpört végig a földön a reformáció, majd a többi újabb és újabb megújulási mozgalom. Ezen el kellene gondolkodnia mindenkinek, akik a nevek formai fontossága mellett érvelnek. De maga Jézus sem úgy tanít minket imádkozni, hogy Isten ószövetségi nevét említi, hanem mintegy új nevet ad a kezünkbe – Atya.
Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; (Mt 6,9)
Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. (1Kor 1,3)
Békesség az atyafiaknak és szeretet hittel egybe az Atya Istentől és az Úr Jézus Krisztustól! (Ef 6,23)
Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! (Gal 4,6)
Sokan Isten nevének pontos ismerete nélkül jutottunk hitre, és tapasztaltuk meg a Szent Szellem keresztségét is. És itt Isten nevével kapcsolatban beszélnünk kell a beavatásokról. Csúnya szóval, a keresztény hitnek is vannak „beavatásai”. Ilyen a megtérés, vagy hitre jutás, vagy „Jézus meghívása a szívünkbe”, és a keresztség.
Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Róm 10,10)
Mikor pedig mentek az úton, jutottak egy vízhez; és mondta a komornyik: Itt a víz: mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? Filep pedig mondta: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelve, mondta: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia. És megállította a szekeret; és leszálltak mindketten a vízbe, Filep és a komornyik; és megkeresztelte őt. (ApCsel 8,36-38)
Senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút. Aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan. (1Ján 2,23)
Elmenve azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében, (Mt 28,19)
A hitre jutás, a történelmi egyházak kivételével, jó részben felnőttkorban történik. Még ha gyermekként is, akkor is öntudatánál lévő gyermek mondja ki önként, hogy ő hisz az Úr Jézusban, mint megváltójában. Ezzel a megvallással lépünk kapcsolatba az Úrral, vagyis Jézussal és az Atyával.
Ezzel adunk jogosultságot Istennek, hogy a megváltásával „elérje” a mi életünket is. A bűneink és bukott állapotunk felismerésével látjuk meg, hogy szükségünk van Jézus Krisztus megváltó áldozatára, és a hit az, ami ezt valósággá teszi az életünkben. Mivel Isten mindent a szabad akaratunk maximális tiszteletben tartása mellett tesz, ezért addig nem avatkozik bele az életünkbe, amíg mi erre fel nem kérjük.
Az újjászületést is ki kell fejeznünk abban, hogy bemerítkezünk, vagy más néven megkeresztelkedünk vízzel. Ezzel nyilvánítjuk ki, hogy a halálba akarjuk adni a bűnös óemberünket, és meg akarunk halni a bűnnek (Róm.6,11), a világnak (Gal.6,14), a törvénynek (Róm.7,4) és önmagunknak (Gal.2,20) is. Ekkor lehet belőlünk új teremtés, amely újjászületett víztől és Szellemtől.
Ez a két fontos külső szertartás vezet be minket Isten népe közé, és nyitja meg a kaput az üdvösség felé. Ennek mintájára láthatók az okkult beavatások is. Ott is általában egy fogadalmat, vagy esküt kell mondani, majd különböző beavatási szinteken különböző egyéb ceremóniákat (rituálékat) kell elvégeznie annak, aki tovább akar menni azon az úton. Amiért itt kitérünk erre a jelenségre, az az, hogy felismerjük, hogy Istennek nincs szüksége a sok formaságra. Ő valóban ura mindennek, és valósággal uralkodik mindenek fölött.
Az igében van példa arra, hogy még a vízkeresztség előtt, Kornéliusz házában beteltek Szent Szellemmel annak ellenére, hogy előbb szokott megtörténni a vízkeresztség, és utána a Szent Szellem keresztsége. A megtérés, vagy megvallás szavai sincsenek pontosan leírva, mert a szív állapota a fontos, és nem egy előre megfogalmazott szöveget kell felmondani.
Az okkult, vagy ezoterikus világ démonai és gonosz szellemei, azonban korlátozott hatalommal rendelkeznek. Ezért nekik csak bizonyos szavak és cselekedetek (vagy akár még helyszíneknek) pontos megléte esetén van joguk a tevékenységüket kifejteni. Emiatt problémásak az előre megírt és csak elismételt imák is. A „kántálások”, mantrázásokként elhangzó imák elimádkozása nem egyezik meg a Szent Szellem működésének szabályaival. A vezeklésként elmondatott 5 „üdvözlégy” sem használ semmit az Úrnál. Jézusnak sem voltak különleges formulái a csodák elvégzésénél:
Akkor mondta a megszáradt kezű embernek: Állj elő a középre. Azoknak pedig mondta: Szabad-e szombat napon jót vagy rosszat tenni? lelket menteni, vagy kioltani? De azok hallgattak. Ő pedig elnézve őket haraggal, bánkódva szívük keménysége miatt, mondta az embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtotta, és meggyógyult a keze és éppé lett, mint a másik. (Mrk 3,3-5)
Mi könnyebb, azt mondanom-e a gutaütöttnek: Megbocsáttattak neked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? (Mrk 2,9)
Még csak ki sem mondta Isten nevét, vagy hivatkozott volna az Atyára. Egyszerűen felszólította a beteget, hogy tegyen meg valamit, amire addig nem volt képes. De vannak olyan helyzetek, amikor még beszélnie sem kellett, mint a vérfolyásos asszony története a Márk 5.-ben. Illetve a római százados, akinek a szolgájáról nem is mondott igazán semmit, és az mégis meggyógyult. Ebből látnunk kell, hogy Istennek nincs szüksége „körülményekre”, vagy bizonyos feltételekre, hanem Ő valósággal ura és parancsolója mindeneknek.
Ezért minden olyan helyzet, ahol azt mondják, hogy nem jól imádkoztunk, mert ilyen és ilyen szavakkal kellett volna, vagy amikor helyszínekhez vagy más körülményekhez kötik Isten munkáját, az már a varázsláshoz közelít. Nem attól gyógyul meg egy beteg, ha erősen, vagy bizonyos szavak kimondásával imádkozunk. Ahogyan Péter és János is csak említette az Úr nevét a sántának, és a felállt. Vagy amikor Péternek csak az árnyéka ért hozzá valakihez, és az meggyógyult. Ha Isten akarja, akkor meghallgatja az imát, ha az az akaratával megegyezik, és meggyógyul a beteg, vagy megszabadul az, akiért imádkoznak. Ha az imáink azonban nincsenek az Ő akaratával összhangban, akkor tehetünk bármit, csak üres emberi erőfeszítés lesz. Volt egy testvérünk, aki rákos volt, és egy egész teológiai főiskola eljött egymásnak adva a kilincset, hogy imádkozzanak a gyógyulásáért. Még T.B. Joshua szenteltvízéből is kentek rá. De mindenezek ellenére röviddel később elment közülünk. Csak hálásak lehetünk az Úrnak, hogy nem számította be a mi imáinkat bűnnek, hogy az Ő akarata ellen imádkozunk. Ebben a helyzetben mindegy volt, hogy ki és milyen szavakkal imádkozott. Az Úr azokat nem hallgatta meg. Őt nem lehet kényszeríteni az akaratával ellentétes dolgok megcselekvésére. Ha viszont azokkal egyezik az imánk, akkor szinte nem is kell beszélnünk, és már meg is van.
Ha már itt tartunk, akkor megemlítem a Feng Shui módszerrel berendezett lakásokat. Vagy azokat a bútorokat, ahol vesszővel kimérik, hogy mi hol legyen. Rosszabb esetben ingával nézik meg, hogy hol milyen erők működnek. Ezek is mind „beavatások”. Hiszen ezzel azt mondom ki a szellemvilágban, hogy ahol jelez a varázsvessző, és oda teszem az ágyam, akkor annak a szellemnek engedek, aki megmozgatta a vesszőt. Biztosan jól fogok aludni, mert azon a helyen ajtót nyitottam neki a házamba, tehát azt a helyet nem fogja támadni a gonosz, mert akkor elvesztené a bejáratot az életembe. De ezen keresztül minden másra ráteheti a „kezét” ami, vagy aki a házban megfordul. Elfogadom a szabályait, és aszerint rendezem be az életem, hogy ő abban mozoghasson.
Ezért veszélyesek a beavatásokon kimondott fogadalmak és eskütételek is, mert ahogyan mi Jézust kérjük, hogy legyen az életünk ura, és ezt a kérésünkre megteszi, ugyanígy a démonok is jönnek, ha felhatalmazást kapnak. Súlya van a szavainknak!
És itt kapcsolódunk vissza Isten nevéhez. Ha azt mondja valaki, hogy Isten nevét csak bizonyos formában használhatjuk, akkor ez elsősorban elbizonytalaníthat minket, hogy meghallgatja-e az Úr az imánkat, ha nem jól mondjuk ki a nevét. Vagy arra késztet, hogy arra figyeljek, ahogyan kimondom, és a formaságokkal, külsőségekkel elviszi a szellemi erőt és tartalmat az imából. Arról nem is beszélve, hogy ha a külsőségek követése gyakorlattá válik, akkor már elvihet valósággal az okkult felé, azzal, hogy ezeknek a külsőségeknek hiszek, és nem Isten erejében. Ilyenek a kabalák is, vagy bizonyos tárgyak használata. Mert akkor azt hiszem, hogy emiatt hallgat meg az Úr. Ez később komoly problémákhoz vezethet, ha ezekben hisz valaki, és nem Istenben. Ezért az a tanácsom, hogy amennyire lehet, kerüljük a külsőségeken alapuló szabályokat az életünkben.
A Szent Szellemnek kell vezetnie az imáinkat. Elsősorban arra, hogy miért imádkozzunk, és utána megadja a szavakat is, hogy hogyan imádkozzunk. Belülről kell ennek jönnie, és nem múlhat külsőségeken és formaságokon. Természetesen vannak speciális esetek, amikor a helyszín számít. Jézusnak is Jeruzsálemben kellett megáldoztatnia. Vagy el kellett mennie a tanítványokkal egy bizonyos hegyre, ahol a megdicsőülése történt. De a keresztény élet nagy átlagára ez nem szabad, hogy vonatkozzon.
Hasonlóképpen pedig a Szellem is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Szellem esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. (Róm 8,26)
Ezért használjuk Jézus nevét bátran magyarul:
A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme mindnyájan ti veletek. Ámen. (Róm 16,24)