az Úr neve

Az Úr neve

Medveczky László Hitélet

Ismét egy modern jelenségről szeretnék írni. Egyre több olyan nyilvánosan is szereplő keresztény tanító, igehirdető, igemagyarázó akad, aki felindulva a keresztény hit zsidó gyökerein, felesleges héberezésbe kezd. Véleményem szerint ez leginkább tudálékosságról árulkodik, és nem feltétlenül igei bölcsességről. A törvények betartásáról most nem is szeretnék beszélni, sem a bibliai ünnepek betartásáról, sem a szombatozásról (vagy egyes körökben a vasárnapozásról), hanem Isten nevéről, és nevének használatáról.

Istennek sok neve van. Minket is megkerestek, hogy a tetragrammatont, vagyis a JHVH kifejezést, ne az “ÚR” szóval írjuk bele az Ószövetségbe, hanem a Jehova, Jahve, Jahua szavak egyikével. Éppen erről szeretnék most írni. Többen új kijelentésre hivatkozva, elkezdték Úr és Isten helyett Jahvénak, Jahuának nevezni Istent, mert szerintük héberül így kell ejteni. Egyre többen imádkoznak csak az Atyához, és elhagyják Jézust az imáikból.

Tagadhatatlan, hogy Istent héberül másképp nevezik, mint magyarul, vagy bármilyen más nyelven. De Isten nem követeli meg, hogy mindenki héberül beszéljen hozzá, vagy héberül emlegesse. A mi hitünkben nem úgy van, mint az iszlámban, hogy ott csak arabul lehet idézni a koránt, és a fordítások nem fogadhatók el hiteles idézetnek, hanem mindenki beszélheti a saját nyelvét, mert Isten megérti úgy is.

Valóban vigyáznunk kell, hogy hogyan használjuk Isten nevét, mert már a mózesi törvényben is figyelmeztetett Isten, hogy hiába senki se vegye fel a nevét:

Az ÚRnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az ÚR büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi. (2Móz 20,7)

Erre kínosan ügyeltek is a zsidók, és ezért használták több helyen például az Adonaj, Elohim, neveket. Bár az elohim szó igazi jelentése minden olyan lényre vonatkozik, aki a “túloldalon”, vagyis a szellemi világban létezik, vagyis például az angyalok is. (Ezt például a 82. zsoltárban igen tisztán láthatjuk.)

Isten nem engedi, hogy könnyedén bánjunk a nevével, és fontos jelentősége van annak, hogy ki viseli az Úr nevét, és kit neveznek az Ő nevéről.

20 Íme Angyalt küldök előtted, hogy megőrizzen téged az úton, és bevigyen téged arra a helyre amelyet készítettem. 21 Őrizd magad tőle, és hallgass az ő szavára, ne bosszantsd őt: mert nem nézi el a ti bűneiteket, mert az én nevem van őbenne. 22 Mert ha meghallgatva hallgatod az ő szavát, és mindazokat megcselekszed amelyeket mondok: ellenfele leszek azoknak akik a te ellenfeleid, és szorítom azt aki téged szorít. (2Móz 23,20-22)

A zsidó nép előtt járó angyalban Isten neve volt. Nem is akárhogy beszélt Józsuéval sem:

1 Felment pedig az ÚR Angyala Gilgálból Bókimba, és mondta: Én vezettelek fel titeket Egyiptomból, és erre a földre hoztalak benneteket amelyről megesküdtem atyáitoknak, és mondtam: Nem bontom fel veletek a szövetségem soha örökké. (Bír 2,1)

Itt az ÚR Angyala egyes szám első személyben beszél arról, hogy megesküdött az atyáiknak, hogy nem bontja fel velük a szövetségét. Az ÚR Angyala, akiben benne van az ÚR Isten neve! A Józsuéval beszélő angyal többet is elárul magáról:

13 Történt pedig amikor Józsué Jerikónál volt, felemelte szemeit és látta, hogy íme egy férfi állt előtte meztelen karddal kezében. És hozzáment Józsué, és mondta neki: Közülünk való vagy, vagy ellenségeink közül? 14 Az pedig mondta: Nem, mert én az ÚR seregének fejedelme vagyok, most jöttem. És leborult Józsué arccal a földre és meghajtotta magát, és mondta neki: Mit szól az én Uram a szolgájának? 15 És mondta az ÚR seregének fejedelme Józsuénak: Oldd le a saruidat lábaidról, mert szent a hely amelyen állsz. És úgy cselekedett Józsué. (Józs 5,13-15)

Az igében más helyekkel összevetve ezt a szakaszt, azt látjuk, hogy még egy nagy hatalmú angyal sem követelte meg az embertől, hogy vegye le a saruját, amikor vele beszél, mert szent az a hely, ahol ő megjelent. Lásd Lukács evangéliumát, amikor Gábriel beszél Zakariással. Ebből, és az ehhez hasonló versekből láthatjuk, hogy különbség van az “Isten angyala” és az “ÚR Angyala” kifejezések között. Mintha más személyekre utalna, mert az ÚR Angyalában benne van az Isten neve, vagyis egy névvel illetik Őt és az Istent.

Istent zavarja, amikor az Ő nevének szentsége kárt szenved:

20 És bemenve a pogányokhoz akikhez mentek, megfertőzték az én szent nevemet, mikor ezt mondták róluk: az ÚR népe ezek, és az ő földjéről jöttek ki! 21 Ekkor könyörültem szent nevemért, melyet megfertőzött Izrael háza a pogányok közt akikhez mentek. 22 Ezért mondd Izrael házának: Ezt mondja az Úr ISTEN: Nem értetek cselekszem, Izrael háza, hanem az én szent nevemért, melyet megfertőztetek a pogányok között akik közé mentetek. 23 És megszentelem az én nagy nevemet, mely megfertőztetett a pogányok között, melyet ti fertőztetek meg köztük; és megtudják a pogányok, hogy én vagyok az ÚR, ezt mondja az Úr ISTEN, mikor megszentelem magamat bennetek az ő szemük láttára. (Ezék 36,20-23)

24 Mert az Isten nevét miattatok káromolják a pogányok között, ahogy meg van írva. (Róm 2,24)

Nagyon fontos Isten neve szentségének a megőrzése. Attól nincs nagyobb felhatalmazás, mint amikor valaki az ÚR nevében jön. Erre hivatkozik Jézus is:

39 Mert mondom nektek: Mostantól fogva nem láttok engem mindaddig, amíg ezt nem mondjátok: Áldott aki az Úr nevében jön! (Mt 23,39)

Mindezekkel az igehelyekkel azt próbáltam érzékeltetni, hogy Isten vigyáz a nevére, és kiemelten nagy megtiszteltetés, ha valaki az Isten nevében szólhat vagy cselekedhet. Mindennél magasabbra magasztalja fel Isten a nevét és az Igéjét:

Imádlak a Te szentséges templomodnál, és dicsérem a Te nevedet a Te kegyelmedért és igazságodért, mert felmagasztaltad mindenek fölé a Te nevedet és a Te igédet. (Zsolt 138,2)

Ez a vers más fordításokban úgy is szerepelhet, hogy az Igéjét még a neve fölé is felmagasztalja. De egy a lényeg ebben is, hogy Isten kiemelt fontossággal kezeli a nevét, és a nevének használatát. Ő egy a nevével, ahogyan mi emberek is nevet adunk szinte mindennek, és akkor mindenki számára egyértelmű, hogy kiről vagy miről beszélünk.

4 És az ÚR nevét segítségül hívtam: Kérlek URam, szabadítsd meg az én lelkemet! (Zsolt 116,4)

És most szeretnék visszatérni ahhoz, hogy akkor milyen néven is szólítsuk Őt. Ha azt akarta volna Isten, hogy valamilyen ószövetségi megszólítást alkalmazzunk, akkor legalább egy erre vonatkozó hivatkozásnak lennie kellene az Új Szövetségben, de nincs. Ha annyira fontos lenne, hogy hogyan nevezzük, akkor legalább egy Szent Szellemtől ihletett írásban benne kellene lennie annak a felszólításnak, hogy melyik ószövetségi nevén szólítsuk meg Istent. Ezzel szemben azonban más utasítást és hivatkozást látunk.

17 És ha Atyának hívjátok Őt, aki személyválogatás nélkül ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek jövevénységetek idejét: (1Pt 1,17)

24 Aztán a vég, mikor átadja az országot az Istennek és Atyának; amikor eltöröl minden birodalmat és minden hatalmat és erőt. (1Kor 15,24)

17 És mindent amit csak cselekszetek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében cselekedjetek, hálát adva az Istennek és Atyának Őáltala. (Kol 3,17)

Istennek és Atyának szólítsuk Őt, aki mindeneket teremtett. Mikor Jézust megkérdezték, hogy hogyan imádkozzunk, akkor Ő is ezt a példát hagyta nekünk:

9 Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved; (Mt 6,9)

Vagyis úgy szólítsuk meg Istent, hogy Ő a mi Atyánk. De van itt még egy másik igen fontos dolog, Isten nevével kapcsolatban. Mit is mond magáról?

22 Énrám nézzetek, hogy megtartassatok földnek minden határai, mert én vagyok az Isten, és nincs több! 23 Magamra esküdtem és az igazság beszéde jött ki számból, amely meg nem változik: hogy minden térd nekem hajol meg, rám esküszik minden nyelv! (Ésa 45,22-23)

8 Én vagyok az ÚR, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak. (Ésa 42,8)

Azt mondja, hogy nincs más Isten rajta kívül, és neki hajol meg minden térd, rá esküszik minden nyelv, és a dicsőségét és dicséretét nem adja másnak! Akkor itt egy újabb megerősítését láthatjuk annak, hogy Jézus egy az Atyával, hiszen olyan nevet ajándékozott neki, amilyen csak az egy élő Istennek van.

9 Azért az Isten is felmagasztalta Őt és olyan nevet ajándékozott neki, amely minden név fölött való; 10 Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt lévőké. 11 És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,9-11)

12 És nincs senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, amely által nekünk meg kellene tartatnunk. (ApCsel 4,12)

Végezetül csak annyit mondhatunk, hogy nekünk, embereknek nem adatott más név, csak az Úr Jézus Krisztus neve, amely minden név fölött való, és az Ő nevére hajol meg minden térd a mennyben, a földön és a föld alatt. Nem Isten ószövetségi nevei között kell kutakodnunk, hanem Jézus nevét kell segítségül hívnunk. Ha pedig imádkozunk, akkor a mi Atyánkhoz imádkozzunk, és Jézus nevében közeledjünk hozzá. Bár itt is kell egy kis kitérőt tennünk, mert Jézus maga mondja, hogy ha Tőle kérünk valamit, akkor azt megcselekszi.

13 És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessen az Atya a Fiúban. 14 Ha valamit kértek az én nevemben, én megcselekszem azt. (Jn 14,13-14)

Mert valósággal Benne lakozik az Isten:

19 Mert az Isten Krisztusban volt, aki megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítva nekik a bűneiket, és ránk bízta a békéltetés beszédét. (2Kor 5,19)

9 Mert Őbenne lakozik az istenség egész teljessége testileg, (Kol 2,9)

Formulák, keresztségek, okkult beavatások, és az Úr nevének jelentősége

admin Hitélet ,,

Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (Fil 2,10)

Annak okáért elhagyva a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatva le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, A keresztségeknek, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítélet tanításának. (Zsid 6,1-2)

Jézus nevének valóságos hatalma van. A nevének kimondása szellemi erőt képvisel, és ezzel nem csak Isten népe van tisztában, hanem az okkult erőkkel foglalkozók is. Mostanában azonban van egy új irányzat keresztény körökön belül, amely azzal foglalkozik, hogy pontosan mi Isten neve, és azt hogyan kell kiejteni. A cikk írása idején éppen ott tartunk, hogy az Atya Jahua, és Jézus pedig Jehosua. Ezzel több probléma is van. Az igaz, hogy a második ószövetségi törvény azt mondja, hogy ne vegyük hiába Isten nevét a szánkra (2Móz.20,7), és ezért a zsidó nép is kerülte Isten nevének használatát. Ezzel azt mutatja nekünk az Úr, hogy fontos az Ő neve, és az Ő nevének a megfelelő tisztelettel való használata. Az ige több helyen megmutatja, hogy az Úr az Ő nevét kivételesen kezeli.

De cselekedtem az én nevemért, hogy meg ne gyaláztasson a pogányok szemei előtt, akiknek szeme láttára kihoztam őket. (Ezék 20,14)

Ámde azért tartottalak fenn téged, hogy megmutassam neked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön. (2Móz 9,16)

Íme én Angyalt bocsátok el te előtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem. Vigyázz magadra előtte, és hallgass az ő szavára; meg ne bosszantsd őt, mert nem szenvedi el a ti gonoszságaitokat; mert az én nevem van ő benne. (2Móz 23,20-21)

És nem is ez ellen szeretnék most szólni, mert ez vitán felül áll. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ha eddig nem is használta a keresztény társadalom Isten nevét egészen pontosan, akkor is megtörténtek az Ő nevében és az Ő akarata szerinti csodák, imameghallgatások, szabadulások, gyógyulások, stb. Ha ez nem így lenne, akkor az Újszövetségben is találkoznunk kellene két igen fontos leírással. Az egyik, hogy meg kellett volna tanítaniuk a zsidóknak Isten nevét és nevének kiejtését a pogány népeknek, hogy midaz, ami Isten nevéhez kötődik, azt pontosan és helyesen tudják megtenni. A másik pedig, hogy le kellett volna írniuk, hogy erre figyeljünk, és le kellett volna legalább egyszer írniuk Isten nevét. Ha valaki ismeri a Septuaginta eredetét, és már legalább egy ilyen fordításba bepillantott, akkor ott látnia kell, hogy az Úr neve nem szerepel héberül, hanem követi az újszövetségi formulákat. A Septuagintát pedig még a Szent Szellem sem vetette el, mert sok ószövetségi idézet az Újszövetségben a Septuaginta szerint szerepel. Ugyanez igaz természetesen Jézus nevére is. Több mint 20 éves keresztény életem során még nem volt olyan probléma, amelyet az okozott volna, hogy Jézus helyett Jehosuát kellett volna mondanom. Természetesen volt olyan, hogy nem hallgatta meg az Úr egyik vagy másik imám, de egyik sem amiatt, hogy Jézus nevét nem pontosan használtam. Egyébként a hitre jutásunk sem követelte meg ezt a feltételt. De gondoljunk bele a történelembe, hogy mekkora kiáradásai voltak Isten erejének, és a Szent Szellemnek anélkül, hogy a ma divatos neveket használták volna. A reformáció idejéből sincs egyetlen tanító sem, aki ezt a mai felismerést osztotta volna. És lám, mégis mekkora erővel és friss élettel söpört végig a földön a reformáció, majd a többi újabb és újabb megújulási mozgalom. Ezen el kellene gondolkodnia mindenkinek, akik a nevek formai fontossága mellett érvelnek. De maga Jézus sem úgy tanít minket imádkozni, hogy Isten ószövetségi nevét említi, hanem mintegy új nevet ad a kezünkbe – Atya.

Ti azért így imádkozzatok: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved; (Mt 6,9)

Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. (1Kor 1,3)

Békesség az atyafiaknak és szeretet hittel egybe az Atya Istentől és az Úr Jézus Krisztustól! (Ef 6,23)

Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! (Gal 4,6)

 Sokan Isten nevének pontos ismerete nélkül jutottunk hitre, és tapasztaltuk meg a Szent Szellem keresztségét is. És itt Isten nevével kapcsolatban beszélnünk kell a beavatásokról. Csúnya szóval, a keresztény hitnek is vannak „beavatásai”. Ilyen a megtérés, vagy hitre jutás, vagy „Jézus meghívása a szívünkbe”, és a keresztség.

Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. (Róm 10,10)

Mikor pedig mentek az úton, jutottak egy vízhez; és mondta a komornyik: Itt a víz: mi gátol, hogy megkeresztelkedjem? Filep pedig mondta: Ha teljes szívből hiszel, meglehet. Az pedig felelve, mondta: Hiszem, hogy a Jézus Krisztus az Isten Fia. És megállította a szekeret; és leszálltak mindketten a vízbe, Filep és a komornyik; és megkeresztelte őt. (ApCsel 8,36-38)

Senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút. Aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan. (1Ján 2,23)

Elmenve azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Szellemnek nevében, (Mt 28,19)

A hitre jutás, a történelmi egyházak kivételével, jó részben felnőttkorban történik. Még ha gyermekként is, akkor is öntudatánál lévő gyermek mondja ki önként, hogy ő hisz az Úr Jézusban, mint megváltójában. Ezzel a megvallással lépünk kapcsolatba az Úrral, vagyis Jézussal és az Atyával.

Ezzel adunk jogosultságot Istennek, hogy a megváltásával „elérje” a mi életünket is. A bűneink és bukott állapotunk felismerésével látjuk meg, hogy szükségünk van Jézus Krisztus megváltó áldozatára, és a hit az, ami ezt valósággá teszi az életünkben. Mivel Isten mindent a szabad akaratunk maximális tiszteletben tartása mellett tesz, ezért addig nem avatkozik bele az életünkbe, amíg mi erre fel nem kérjük.

Az újjászületést is ki kell fejeznünk abban, hogy bemerítkezünk, vagy más néven megkeresztelkedünk vízzel. Ezzel nyilvánítjuk ki, hogy a halálba akarjuk adni a bűnös óemberünket, és meg akarunk halni a bűnnek (Róm.6,11), a világnak (Gal.6,14), a törvénynek (Róm.7,4) és önmagunknak (Gal.2,20) is. Ekkor lehet belőlünk új teremtés, amely újjászületett víztől és Szellemtől.

Ez a két fontos külső szertartás vezet be minket Isten népe közé, és nyitja meg a kaput az üdvösség felé. Ennek mintájára láthatók az okkult beavatások is. Ott is általában egy fogadalmat, vagy esküt kell mondani, majd különböző beavatási szinteken különböző egyéb ceremóniákat (rituálékat) kell elvégeznie annak, aki tovább akar menni azon az úton. Amiért itt kitérünk erre a jelenségre, az az, hogy felismerjük, hogy Istennek nincs szüksége a sok formaságra. Ő valóban ura mindennek, és valósággal uralkodik mindenek fölött.

Az igében van példa arra, hogy még a vízkeresztség előtt, Kornéliusz házában beteltek Szent Szellemmel annak ellenére, hogy előbb szokott megtörténni a vízkeresztség, és utána a Szent Szellem keresztsége. A megtérés, vagy megvallás szavai sincsenek pontosan leírva, mert a szív állapota a fontos, és nem egy előre megfogalmazott szöveget kell felmondani.

Az okkult, vagy ezoterikus világ démonai és gonosz szellemei, azonban korlátozott hatalommal rendelkeznek. Ezért nekik csak bizonyos szavak és cselekedetek (vagy akár még helyszíneknek) pontos megléte esetén van joguk a tevékenységüket kifejteni. Emiatt problémásak az előre megírt és csak elismételt imák is. A „kántálások”, mantrázásokként elhangzó imák elimádkozása nem egyezik meg a Szent Szellem működésének szabályaival. A vezeklésként elmondatott 5 „üdvözlégy” sem használ semmit az Úrnál. Jézusnak sem voltak különleges formulái a csodák elvégzésénél:

Akkor mondta a megszáradt kezű embernek: Állj elő a középre. Azoknak pedig mondta: Szabad-e szombat napon jót vagy rosszat tenni? lelket menteni, vagy kioltani? De azok hallgattak. Ő pedig elnézve őket haraggal, bánkódva szívük keménysége miatt, mondta az embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtotta, és meggyógyult a keze és éppé lett, mint a másik. (Mrk 3,3-5)

Mi könnyebb, azt mondanom-e a gutaütöttnek: Megbocsáttattak neked a te bűneid, vagy ezt mondanom: Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj? (Mrk 2,9)

Még csak ki sem mondta Isten nevét, vagy hivatkozott volna az Atyára. Egyszerűen felszólította a beteget, hogy tegyen meg valamit, amire addig nem volt képes. De vannak olyan helyzetek, amikor még beszélnie sem kellett, mint a vérfolyásos asszony története a Márk 5.-ben. Illetve a római százados, akinek a szolgájáról nem is mondott igazán semmit, és az mégis meggyógyult. Ebből látnunk kell, hogy Istennek nincs szüksége „körülményekre”, vagy bizonyos feltételekre, hanem Ő valósággal ura és parancsolója mindeneknek.

Ezért minden olyan helyzet, ahol azt mondják, hogy nem jól imádkoztunk, mert ilyen és ilyen szavakkal kellett volna, vagy amikor helyszínekhez vagy más körülményekhez kötik Isten munkáját, az már a varázsláshoz közelít. Nem attól gyógyul meg egy beteg, ha erősen, vagy bizonyos szavak kimondásával imádkozunk. Ahogyan Péter és János is csak említette az Úr nevét a sántának, és a felállt. Vagy amikor Péternek csak az árnyéka ért hozzá valakihez, és az meggyógyult. Ha Isten akarja, akkor meghallgatja az imát, ha az az akaratával megegyezik, és meggyógyul a beteg, vagy megszabadul az, akiért imádkoznak. Ha az imáink azonban nincsenek az Ő akaratával összhangban, akkor tehetünk bármit, csak üres emberi erőfeszítés lesz. Volt egy testvérünk, aki rákos volt, és egy egész teológiai főiskola eljött egymásnak adva a kilincset, hogy imádkozzanak a gyógyulásáért. Még T.B. Joshua szenteltvízéből is kentek rá. De mindenezek ellenére röviddel később elment közülünk. Csak hálásak lehetünk az Úrnak, hogy nem számította be a mi imáinkat bűnnek, hogy az Ő akarata ellen imádkozunk. Ebben a helyzetben mindegy volt, hogy ki és milyen szavakkal imádkozott. Az Úr azokat nem hallgatta meg. Őt nem lehet kényszeríteni az akaratával ellentétes dolgok megcselekvésére. Ha viszont azokkal egyezik az imánk, akkor szinte nem is kell beszélnünk, és már meg is van.

Ha már itt tartunk, akkor megemlítem a Feng Shui módszerrel berendezett lakásokat. Vagy azokat a bútorokat, ahol vesszővel kimérik, hogy mi hol legyen. Rosszabb esetben ingával nézik meg, hogy hol milyen erők működnek. Ezek is mind „beavatások”. Hiszen ezzel azt mondom ki a szellemvilágban, hogy ahol jelez a varázsvessző, és oda teszem az ágyam, akkor annak a szellemnek engedek, aki megmozgatta a vesszőt. Biztosan jól fogok aludni, mert azon a helyen ajtót nyitottam neki a házamba, tehát azt a helyet nem fogja támadni a gonosz, mert akkor elvesztené a bejáratot az életembe. De ezen keresztül minden másra ráteheti a „kezét” ami, vagy aki a házban megfordul. Elfogadom a szabályait, és aszerint rendezem be az életem, hogy ő abban mozoghasson.

Ezért veszélyesek a beavatásokon kimondott fogadalmak és eskütételek is, mert ahogyan mi Jézust kérjük, hogy legyen az életünk ura, és ezt a kérésünkre megteszi, ugyanígy a démonok is jönnek, ha felhatalmazást kapnak. Súlya van a szavainknak!

És itt kapcsolódunk vissza Isten nevéhez. Ha azt mondja valaki, hogy Isten nevét csak bizonyos formában használhatjuk, akkor ez elsősorban elbizonytalaníthat minket, hogy meghallgatja-e az Úr az imánkat, ha nem jól mondjuk ki a nevét. Vagy arra késztet, hogy arra figyeljek, ahogyan kimondom, és a formaságokkal, külsőségekkel elviszi a szellemi erőt és tartalmat az imából. Arról nem is beszélve, hogy ha a külsőségek követése gyakorlattá válik, akkor már elvihet valósággal az okkult felé, azzal, hogy ezeknek a külsőségeknek hiszek, és nem Isten erejében. Ilyenek a kabalák is, vagy bizonyos tárgyak használata. Mert akkor azt hiszem, hogy emiatt hallgat meg az Úr. Ez később komoly problémákhoz vezethet, ha ezekben hisz valaki, és nem Istenben. Ezért az a tanácsom, hogy amennyire lehet, kerüljük a külsőségeken alapuló szabályokat az életünkben.

A Szent Szellemnek kell vezetnie az imáinkat. Elsősorban arra, hogy miért imádkozzunk, és utána megadja a szavakat is, hogy hogyan imádkozzunk. Belülről kell ennek jönnie, és nem múlhat külsőségeken és formaságokon. Természetesen vannak speciális esetek, amikor a helyszín számít. Jézusnak is Jeruzsálemben kellett megáldoztatnia. Vagy el kellett mennie a tanítványokkal egy bizonyos hegyre, ahol a megdicsőülése történt. De a keresztény élet nagy átlagára ez nem szabad, hogy vonatkozzon.

Hasonlóképpen pedig a Szellem is segítségére van a mi erőtlenségünknek. Mert azt, amit kérnünk kell, amint kellene, nem tudjuk; de maga a Szellem esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. (Róm 8,26)

Ezért használjuk Jézus nevét bátran magyarul:

A mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme mindnyájan ti veletek. Ámen. (Róm 16,24)