hit

Megtörtént a hittől való elszakadás (!?)

admin Hitélet ,,,

2 Hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől, se ne háboríttassatok meg, se szellem által, se beszéd által, se nekünk tulajdonított levél által, mintha közel volna már a Krisztusnak ama napja. 3 Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik előbb a hittől való szakadás, és lelepleződik a bűn embere, a veszedelemnek fia, (2Th 2,2-3 – Váradi-Károli 2018)

Már többször foglalkoztunk itt a blogon a vatikáni eseményekkel, mint amelyek mostanság meghatározzák a kereszténység irányvonalát. Attól kezdve, hogy a protestáns egyházak egyezményeket írtak alá a katolikus egyházzal, mindegyik „betagozódott” a katolikus egyház alá, és elismerte a katolikus egyház vezető szerepét. Ezt még a kisebb, „független” pünkösdi egyházak is megtették, amikor vezetőik mind ellátogattak a Vatikánba. (lásd: Jön az “ébredés” cikket) És volt aki kimondta, hogy a protestálásnak vége (videó itt).

Nemrég írtam arról, hogy a világvallás elérése érdekében milyen lépések történtek (lásd: A fehér lovas, a Vatikán, a világvallás, Ábrahám hitének családja, Noé Fiainak Törvénye írást.)

Most ismét olyan események történtek, amelyek már egyértelművé teszik, hogy bekövetkezett a hittől való szakadás. Most már nem csak a „törvényszegés titkos bűnéről” beszélhetünk, hanem a hittől való nyílt szakadásról. És ezt már nem csak én, egy protestáns ember mondom, hanem maguk a katolikus egyház tagjai. Több püspök is felszólalt már az ellen, ami a Vatikánban zajlik. De nézzük meg, hogy mi is történt, ami miatt ezt az igen bátor kijelentést meg merem tenni.

Az egyik első lépés ebben a történetben, nem is a Vatikánból indul ki, de köze van Rómához. A Római Klub készített egy tanulmányt „Az első globális forradalom” címmel (The first global revolution, 1991). Ebben ezt olvashatjuk:

„Egy új közös ellenség keresésében, aki ellen egyesülhetünk, azzal az ötlettel álltunk elő, hogy a környezetszennyezés, a globális felmelegedés veszélye, a vízhiány, az éhezés, és az ehhez hasonlók betöltenék ezt a szerepet. Összességükben és a hatásaikban ezek a jelenségek egy olyan közös fenyegetéssé állnak össze, amellyel mindenkinek együtt kell szembenéznie. De hogy ezeket a veszélyeket, mint ellenséget nevezzük meg, egy csapdába kerülünk, amelyről már figyelmeztettük az olvasókat, nevezetesen összekeverni a jelenségeket az okokkal. Mindezeket a veszélyeket az emberi tevékenységnek a természeti folyamatokba való beavatkozása okozza, és ezért ezeket csak megváltozott hozzáállással és magatartással lehet legyőzni. Az igazi ellenség akkor az emberiség maga.” (75.oldal)

Az ma már „köztudott”, hogy a Római klub a világ vezető elitjének az „agytrösztje”. Ez a szervezet a nagy gondolkodó, aki előre meghatározza a világ folyásának útját, amerre azt a titkos társaságok és a világ valóban vezető pár százas csoportjának az érdekei vezetni akarják. Az idézet felnyitja a szemünket arra, hogy ami most zajlik a nyilvános propaganda szintjén, Greta Thunberggel együtt, csak azt a célt szolgálja, hogy általános pánikot keltsen, és az emberek készen legyenek mindent megtenni annak érdekében, hogy a földet megmentsék, önként lemondjanak a szabadságukról, és a kormányok is „környezetvédelmi” törvényeket hozzanak, hogy megmentsük az otthonunkat. Erre a „veszélyre” válaszul dolgozta ki az ENSZ, az Agenda 21 programját.

De hová is tart ez a dolog, és mi köze ennek a hithez?

2015-ben Ferenc pápa kiadta a Laudato Si (ingyenesen letölthető: itt) enciklikáját, amely a pontosan a környezetvédelemmel foglalkozik. Ezzel a világ összefogására hív fel minket a pápa, hogy „mentsük meg közös otthonunkat”.

Néhány idézet:

12.oldal: „Közös otthonunk megvédésének sürgetô kihívása magában foglalja azt az igyekezetet is, hogy az egész emberi családot egyesítsük a fenntartható és átfogó fejlődés keresésében”

13.oldal: „Olyan megbeszélésre van szükség, amely valamennyiünket egyesít, mert a környezettel kapcsolatos kihívás, melyet megélünk, és annak emberi gyökerei mindannyiunkat érdekelnek és érintenek.”

Erre hivatkozott a pápa az idei felhívásában, amikor a világ vezetőit és befolyásos embereit szólította fel a globális összefogásra, hogy a jövő generációját ennek szellemében oktassák (lásd a fentebb hivatkozott korábbi írásban). Világszerte egy közös tananyagot készítenének elő, hogy mindenütt környezettudatos ifjúságot neveljenek.

És ennek kapcsán jutunk el a hittől való szakadás nyilvános megtételéhez. 2018 februárban a pápa már kimondta, hogy a sokféle vallás Istentől van, és mindannyian testvérek vagyunk itt a földön. Ezzel sárba tiporta a Bibliának azt a kijelentését, hogy az Úr Jézus Krisztus az egyetlen út az Atyához, és nincs üdvösség más névben.

 És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk. (ApCsel 4,12 – Váradi-Károli 2018)

Mondta neki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak én általam. (Jn 14,6 – Váradi-Károli 2018)

Senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút. Aki vallást tesz a Fiúról, abban az Atya is megvan. (1Jn 2,23 – Váradi-Károli 2018)

Ha azt mondja ki a pápa, hogy a többi vallás is egyenértékű a kereszténységgel, akkor elutasítja hitünk egyik legalapvetőbb kijelentését! Kimondja, hogy más úton is el lehet jutni Istenhez, és más vallásból is üdvösséget lehet nyerni. De egy más vallás sem adja meg a bűnökből való szabadulást, csak az, aki Jézus Krisztusban hisz.

Akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint. (Ef 1,7 – Váradi-Károli 2018)

Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatsz. (Róm 10,9 – Váradi-Károli 2018)

Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, (1Tim 2,5 – Váradi-Károli 2018)

De ha ez még nem volna elég egyértelmű, akkor nézzük meg, hogy milyen események történtek még.

2019 szeptemberében Ferenc pápa egy sajtótájékoztatót adott egy repülőgépen, Dél-Amerikából való utazása közben. (Ennek hivatalos anyaga itt olvasható.) Ebben a pápa nyiltan kimondja, hogy engedelmeskednünk kell az ENSZ-nek, és a nemzetközi szervezeteknek:

„Amikor elfogadjuk a nemzetközi szervezeteket és elismerjük a képességüket arra, hogy globális szinten ítéletet tehessenek – például a nemzetközi bíróság Hágában, vagy az ENSZ. Ha magunkat tekintjük az emberiségnek, akkor amikor ők bejelentéseket tesznek, az a dolgunk, hogy engedelmeskedjünk. Az igaz, hogy nem minden, ami helyesnek tűnik az emberiség egészére nézve, az a zsebünknek is jó lesz, de akkor is engedelmeskednünk kell a nemzetközi intézményeknek. Ezért hozták létre az ENSZ-t. Ezért hozták létre a nemzetközi bíróságokat.” [kiemelés tőlem]

Az a keresztény egyház, aki most már maga alatt tudja a protestáns egyházak nagy többségét is, egyszerűen kijelenti, hogy nem Istennek kell engedelmeskedni, hanem az ENSZ-nek. Ezzel nyíltan elszakad Istentől (immár sokadik esetben), és az egyházat emberek hatósága alá helyezi. Ezzel kijelenti, hogy az egyház számára nem Isten a legfőbb hatóság, hanem az ENSZ. És itt kapcsolódik a Laudato Si az ENSZ-hez, mert abban szinte ugyanazt találjuk, mint az ENSZ „Agenda 21” programját. Ez a program magába foglalja az emberi élet szinte minden területét annak érdekében, hogy egy „fenntartható fejlődést” tegyen lehetővé az emberiség számára. Erőforrások elosztását, népességszabályozást, környezetvédelmet, termelés szabályozást, stb.

De a történet még van tovább is. 2019 szeptemberében nagy vihart kavart, hogy egy bizonyos Dr Eugenio Scalfari nevezetű 95 éves újságíró azt írta, hogy a pápa azt mondta neki egyik privát beszélgetésük alkalmával, hogy „Krisztus, mint názáretbeli Jézus, egy ember, és nem testben megszületett Isten”. Ez az újságíró régóta és rendszeresen beszélget négyszemközt a pápával, de már az is érdekes, hogy a pápa ilyen témákról beszélget egy világi újságíróval a magánbeszélgetések alatt. Egyáltalán miért is vannak ezek a magánbeszélgetések egy világi emberrel? De maga a pápa nem cáfolta meg ezt a hírt, nem erősítette meg hitvallását, hogy ő hisz abban, hogy Jézus Krisztus Isten volt akkor is, amikor emberi testben megszületett. A vatikáni sajtóiroda kiadott egy magyarázatot, amelyben azt mondják, hogy ennek az újságírónak a szavai nem vehetők szó szerinti idézetnek. De csak ennyi volt a magyarázat, egy ilyen súlyos kérdésben.

De még mindig nem vagyunk az események végén. Nem tudom, hogy hányan tudják, de volt a Vatikánban egy zsinat 2019 októberében, az Amazonas zsinat. Már a zsinat előtt több hithű katolikus felszólalt, és még Athanasius Schneider püspök és Raymond Burke bíboros is, hogy az Amazonas zsinat munkaanyaga istenkáromlást tartalmaz.

„A zsinat munkaanyagának néhány pontja nem csak nincs összhangban az egyház hagyományos tanításával, hanem egyenesen ellentétes vele.”

„az igazság, hogy Isten kinyilatkoztatta magát teljesen és tökéletesen a Megváltónak, az Isten FIának megszületésének titkán keresztül, el van homályosítva, ha meg nincs tagadva.”

„zavaró ajánlások a munkadokumentumban előre vetítenek egy hitehagyást a katolikus hittől”. (mindhárom idézet: Burke bíroros, 2019.09.05. itt olvasható)

A munkaanyag egyébként azt mondja, hogy Isten minden élőben benne benne van, és minden élő kommunikál az egész kozmoszban. Ezzel elszakad a keresztény hittől, amely azt mondja, hogy Isten nem része a teremtésnek, és kívül áll a teremtésen. Ami itt le van írva, az a panteizmus jellemzője, hogy minden élő része a mindent átjáró istennek. Ez a keleti vallások és a természeti népek vallása, de nem a kereszténységé.

A munkadokumentum 86. pontja azt is kimondja, hogy az indiánok szertartásai elengedhetetlenek a belső egészség fenntartása érdekében, amelyek átjárják az élet és a természet körforgását, és ezek tartják távol a gonosz szellemeket és a betegségeket. Hol marad akkor az, hogy Isten a gyógyító, és Jézus Krisztus az Úr mindenek felett, és az Ő sebei által gyógyultunk meg? Amikor Jézus azt mondja, hogy tanítsunk minden népeket? Ugyanis ezzel azt mondja ki, hogy hagyni kell a pogány rituálékat, mert abban van az embereknek egészsége és az szabadít meg a gonosztól, nem a mi Urunk Jézus Krisztus és a mi Atyánk! Ez nyílt hitehagyás!

Fundamentalista katolikus körökben nagy felzúdulást keltett már az a tény is, hogy a zsinat megnyitója egy amazonasi indián pogány szertartás volt a Vatikánban. Letettek egy pogány szimbólumot is, amit „átkereszteltek” kereszténnyé.

Később, ezt a két Pachamama szobrocskát, munkásoknak öltözött hívők elvitték a templomból, ahol ki volt állítva, és a Tiberiszbe dobták (a szobrokról több magyar hírt is lehet olvasni). A zsinat munkaanyaga pedig többek között azt mondja, hogy meg kell kérdeznünk az indiánokat, hogy hogyan kell együtt élnünk a természettel. A hitüket is tiszteletben kell tartanunk, mert a hitüket átszövi a természettel való szoros kapcsolatuk. Már nem az a cél, hogy Jézus Krisztust prédikáljuk a pogány népeknek, hanem az, hogy mi, keresztények, tanuljunk a pogány népektől!

Ennek a zsinatnak volt több olyan pontja is, ami az egyház megreformálását célozza. Arról nem beszélve, hogy az ott élő indiánok, már ugyanúgy városokban laknak, mint mi itt Európában, és csak a zsinat kedvéért öltöztek jelmezbe. Ezzel akartak nagyobb nyomatékot adni, hogy szegény indiánoktól a gonosz kapitalisták elveszik az élőhelyüket. A másik fő hangsúly azon volt, hogy annyira kevés ott a férfi pap, hogy engedélyezni kell a női papokat és a házasságot a papoknak, mert annyira kevesen vannak arrafelé, hogy így lehetne orvosolni a paphiányt.

Összefoglalva

Ferenc pápa többször olyan kijelentéseket tett, amelyek már nem egyeztethetőek össze a keresztény hittel. Nyíltan a globalista eszmék mögé áll, és a világ megmentéséért képes olyan egyezményeket kötni, amik már nem egyeztethetőek össze a keresztény hittel. A többi vallást is ugyanolyan Istentől valónak tekinti, mint a kereszténységet. Ez sem egyeztethető össze a keresztény hittel.

Nyíltan támogatja az ENSZ emberiség ellenes Agenda 21 programját, amely egy globális kommunista rendszert akar bevezetni a föld megmentése érdekében, a fenntartható fejlődés szlogenje mögé bújtatva. Ugyanis annak érdekében, hogy a gyermekeinknek legyen jövője, az ENSZ központilag akarja meghatározni, hogy kinek lehet gyereke, és kinek nem. Kinek mit kell termelnie, és ki az, aki nem termelhet. Ők fogják megmondani, hogy hol kell élniük az embereknek, mert akkor fogják tudni biztosítani az ellátást. De láttuk, hogy a klímaváltozás az egy kitalált közös ellenség, amellyel szemben az egész emberiséget össze akarják terelni egy világkormány alá. Amikor ez megvalósul, akkor az lesz az emberi szabadság vége. Már nem vagyunk messze tőle. Ahogyan a bevezető ige is mondta, hogy az egyház hitehagyása után nem sokkal meg fog jelenni a bűn embere, a veszedelem fia. És ezzel elérkezünk a végidők legvégéhez.

Mert belopóztak valami emberek, akik régen előre beírattak ezen ítéletre, istentelenek, kik a mi Istenünknek kegyelmét bujálkodásra fordítják, és az egyedüli Urat és Istent, és a mi Urunk Jézus Krisztust megtagadják. (Júd 4 – Váradi-Károli 2018)

Az élet, az örök élet, és az úrvacsora kapcsolata

admin Hitélet ,,,,

És minek után a kenyeret vette, hálákat adva megszegte, és adta nekik, mondva: Ez az én testem, mely ti értetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. (Lk 22,19)

24 És hálákat adva, megtörte és ezt mondta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti értetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. 25 Hasonlóképpen a poharat is vette, minek után vacsorált volna, ezt mondva: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. (1Kor 11,25)

Szeretném körbejárni az élet, az örök élet, és az úrvacsora kapcsolatát, hogy meglássuk, hogy ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

Jézus azt mondja, hogy mikor eljön a Szent Szellem, akkor megítéli a világot bűn tekintetében, és ez a bűn a hitetlenség (Jn.16,8-9). Szintén János apostolnál mondja az ige, hogy aki hisz, annak bizonysága van önmagában, és aki nem hisz, az hazuggá tette az Istent mert nem hitt abban a bizonyságtételben, amellyel az Atya bizonyságot tett a Fiú mellett (1Jn.5,10).

Aki nem hisz, arról egyértelműen azt mondja az ige, hogy halott (Ef.2,1; Kol.2,13). Az ember, amikor megszületik, akkor csak a halál lehet osztályrésze, ugyanis Ádámban, a bűn miatt mindnyájan meghalunk (1Kor.15,22). Ádám bűne miatt hat el a halál mindenkire, aki Ádám leszármazottja (Róm.5,12), miatta születik bűnösnek minden ember. Mert bár nem volt törvény Ádámtól Mózesig, a halál akkor is munkálkodott mindenkiben, aki embernek született, még akkor is, ha nem Ádám hasonlatossága szerint vétkezett (Róm.5,13). Azért, hogy ez ne így legyen, azért jött el Jézus a földre. Mert Benne, az ő igazsága által minden emberre elhat az életnek megigazulása (Róm.5,18). Az ő engedelmessége által sokan igazakká lesznek (Róm.5,19). Ez a megigazulás hit által vehető át mindannyiunk számára (Róm.5,1; Gal.2,16). Az ő áldozatában való hit által mos meg minket az ő vére (1Jn.2,2; 1Jn.1,7). Hit által nyerjük el azt, hogy az Atya minket igaznak tartson (1Móz.15,6; Róm.4,5; Hab.2,4).

Az igében nagyon sokszor le van írva, hogy aki hisz, annak örök élete van.

– Aki Jézusban hisz: (Jn.3,15; Jn.3,16; Jn.3,36; Jn.6,40; Jn.6,47; 1Tim.1,16; Tit.1,2; Tit.3,7; 1Jn.5,13;)

– Aki az Ő beszédének hisz: (Jn.4,14; Jn.5,24; Jn.12,49-50;)

Az embernek a hitéből fakadnak a cselekedetei. Ha valaki nem hisz Istennek, akkor a cselekedetei ezt fogják megmutatni, mert semmi olyan dologra nem fog törekedni, ami Isten szerint való lenne. Ahogyan a Jakab levél erről részletesen ír. Ha pedig valaki csak mondja, hogy hisz, de a hitét nem követik a hit cselekedetei, akkor az ő hite halott (Jak.2,17). De ha valaki hitre jut az Úrban, akkor azt rögtön cselekedetek követik:

– megtérés

– bemerítkezés

– imádkozás

– úrvacsora

– stb.

Az Atya von mindenkit Jézushoz (Jn.6,44), és Ő ad hitet is a szívünkbe, amely a Szent Szellem egyik ajándéka (1Ko.r12,9), és a Szent Szellem egyik gyümölcse is (Gal.5,22). Ebből az Istentől kapott hitből kezdünk el hinni az Úr Jézusban, és akarunk újjászületni. A megtérés lépésére most külön nem térek ki.

Amikor bemerítkezünk, akkor az Úr Jézus halálába és feltámadásába merítkezünk be (Róm.6,3-4). Ez a cselekedet már mindenképpen hit cselekedet, mert aki ezt megteszi, annak hinnie kell mindazt a bizonyságot, amit hallott az Úr Jézus földi cselekedeteiről, és mindarról, amit a Biblia kijelent róla. (Nem szeretnék itt most a színből megkeresztelkedőkre kitérni, mert a mártíromságon kívül minden cselekedetet meg lehet cselekedni képmutatásból is.) Akik pedig hisznek, azoknak egy és ugyanaz a reménységük van (Ef.4,4), mégpedig az örök élet (Tit.1,1-2). Egy ígéretünk van mindannyiunknak, mégpedig az örök élet a Jézus Krisztusban való hit által. Erről tesz bizonyságot számos helyen az ige, hogy aki hisz, annak örök élete van. Nem találunk másik kategóriát.

Nem tesz különbséget a Biblia a megígért reménység tekintetében, mert mindenkinek az örök élet van megígérve. Az örök élet pedig mindenkinek meg van ígérve, aki hisz. Nincs hozzáragasztva a hithez semmi más követelmény, hogy a hit, plusz ez és ez a cselekedet, amely együtt az örök életnél egy nagyobb ígéret reménységét adná. A Krisztusban való hit által átmentünk a halálból az életre (Jn.5,24; 1Jn.3,14). Ezért tudott a lator is már a halál estéjén a paradicsomban lenni az Úrral, mert hitt benne (Lk.23,42-43). Ő végképp nem tudott semmit sem cselekedni, mert oda volt szögezve egy fához. És ezért nagyon fontos az ő esete, mert a szívében elhitte, hogy kicsoda Jézus, és szájjal megvallotta azt, amit hitt (Róm.10,10). Ez a megvallás, ahogyan a Róma levélben is áll, az üdvösségre, más szóval a haláltól való megmenekülésre visz.

Természetesen a hit fogalmán belül mindig az élő hitre gondolunk, amelyet a hit cselekedetei mutatnak meg a nyilvánosság felé!

Ha pedig valaki megmenekül a haláltól, akkor annak örök élete van. Nincs megnevezve több kategóriájú élet, csak az örök élet. A földi halandó testi életből, egy halál nélküli szellemi testben lévő életbe megy át az, akit az Úr erre méltónak talál (1Kor.15.fejezet).

Minden teremtett élet származtatott élet, mert csak Istennek és a Fiúnak van élete önmagában (Jn.5,26). A teremtésben mindenkinek az Atya adott életet, ezért mindenkinek származtatott élete van. Egyedül az Isten az, akinek nincs kezdete és vége (2Móz.3,14; Zsolt.90.1-2; Hab.1,12; Róm.1,23; 1Tim.1,17), és mivel Jézus egy az Atyával (Jn.10,30), ő is elmondhatja, hogy ő az alfa és az ómega, a kezdet és a vég (Jel.1,8). Még a halhatatlan lények életének is van kezdete, mert a létezésük a teremtésükkel kezdődött. Bár nincs vége, de kezdete van, mint azoknak az embereknek, akik örök életet nyernek az Úrtól (Dán.12,2; Mt.25,46). Ezért a teremtett lények közül mindenkinek származtatott élete van, ezért a teremtmények élete sohasem egyenlő Isten életével. Ha azt mondjuk, hogy olyan örök életünk lesz, mint neki, akkor könnyen beleeshetünk a „kis istenek vagyunk” tanításba, amelyet a Jn.10.34 alapján tanítanak tévtanítók. Mi emberek vagyunk, és azok is maradunk. Nem leszünk Istennel egyenlőek semmilyen formában, és ez nagyon fontos, mert ezzel csalta meg az első emberpárt is a Sátán – „Olyanok lesztek mint Isten”.

Hitünk célja az üdvösség, amely megegyezik az örök élettel. Legalábbis az igéből ezt olvassuk ki:

Elérve hitetek célját, a lélek üdvösségét. (1Pt 1,9 – Váradi-Károli 2018)

A lélek őrzi a mi személyiségünket, tehát az örök életben is megmaradunk annak, akik itt a földön voltunk. Viszont ahogyan Jézus is egy volt az Atyával, és semmit nem cselekedett az Atya akaratán kívül, ezért az ő saját személyisége „el volt rejtve” az Atya személyisége mögött. Ezért mondhatta Jézus, hogy ha engem láttatok, akkor láttátok az Atyát (Jn.14,9). Hasonlóképpen lesz az is, aki Jézus Krisztusban az örök élet jutalmát elnyeri. Az életnek és az örök életnek a kérdése visz el minket az úrvacsorához.

Az úrvacsoránál azt mondja Jézus, hogy aki eszi az Ő testét, él örökké (Jn.6,51; Jn.6,54). Ez egyértelművé válik a hit cselekedetei megközelítésében. Ha hiszem, hogy kicsoda Jézus, és emiatt veszem az úrvacsorát, akkor már a hitem miatt örök életem van. (Ismét leszámítva a színből, vagy szertartásosan, vagyis hitetlenül úrvacsorázókat.) Ha jóhiszeműen vizsgáljuk az igét, akkor azt mondhatjuk, hogy aki hiszi, hogy Jézus az Isten fia, a Megváltó, a Szabadító, aki feltámadt a halálból, az fog a hitéből következő cselekedeteket tenni. Az egyik ilyen cselekedet, az úrvacsora. Jézus úgy adta oda, hogy az ő emlékezetére cselekedjék (Lk.22,19). Nem azt mondta, hogy ha örök életet akarsz, akkor cselekedd, hanem azt mondta, hogy „az én emlékezetemre” cselekedjétek. Ez magában foglalja mindazt, ami őt Krisztussá teszi. A keresztáldozatát, azt, hogy megváltott minket, azt hogy belemerítkeztünk a halálába, azt hogy Ő most fenn van az Atya trónjának a jobbján, azt hogy benne megbocsáttattak a mi bűneink, stb.

Amikor vesszük az úrvacsorát, akkor megemlékezünk arról is, hogy amikor megkeresztelkedtünk, akkor meg akartunk halni mindannak, ami ebből a világból volt bennünk (a bűnnek – Róm.6,2; a törvénynek – Róm.7,4; Gal.2,19; a világnak – Gal.6,14, és önmagunknak – Gal.2,20). Azt mondja az ige, hogy változzunk el a mi gondolkodásunk megújulása által (Róm.12,2). Ne a világ szerint gondolkodjunk az életünk további részében, hanem keressük az Isten akaratát (Róm.12,2). Ezek szerint megemlékezünk mindarról, amit Jézus értünk tett, és arról, hogy kik vagyunk Őbenne. Ahogyan Jézus mondja, hogy aki eszi az ő testét és issza az ő vérét, az őbenne van, és Jézus is abban (Jn.6,56). Az úrvacsorával fejezzük ki itt a földön, hogy Krisztus testének a részei vagyunk. És mivel ezt hitből tesszük, aki ezt cselekszi, annak – a hite miatt – örök élete van. Amikor Jézus azt mondja, hogy aki nem eszi az ő testét, és nem issza az ő vérét, abban nincs élet (Jn.6,53), akkor nem azt mondja, hogy annak nincs örök élete, – más szóval üdvössége – hanem azt, hogy nincs élete. Fontos különbség.

Az úrvacsora pozitív oldalán kívül, meg kell vizsgálnunk azt is, hogy önmagában sem az úrvacsora cselekedete, sem az újjászületés nem tart meg senkit sem az örök életre!

1 Nem akarom pedig, hogy ne tudjátok, atyámfiai, hogy a mi atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át; 2 És mindnyájan Mózesre keresztelkedtek meg a felhőben és a tengerben; 3 És mindnyájan egy szellemi eledelt ettek; 4 És mindnyájan egy szellemi italt ittak, mert ittak a szellemi kősziklából, amely követte őket, e kőszikla pedig a Krisztus volt. 5 De azoknak többségét nem kedvelte az Isten, mert elhullottak a pusztában. 6 Ezek pedig példáink lettek, hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, amiképpen azok kívántak. (1Kor 10,1-6 – Váradi-Károli 2018)

Ahogyan már fentebb is írtam, csak az élő hit cselekedetei visznek be minket az örök életre. Ha a hitem nem párosul az Úr felé való engedelmességgel (Zsid.5,9), akkor úgy járok, mint a zsidók, akik elvesztek a pusztában. Engedelmesség nélkül azt fejezem ki igazán, hogy nem hiszem, hogy kicsoda Isten igazából, és mit mond nekünk, az igéjén, vagy beszédén keresztül. Ha az életem nem tükrözi, hogy miben hiszek, akkor nem abban hiszek, amit megvallok hitemként. Erről szól a blogon a Hit, hívőség, vallás fogalmak tartalmának változása című írás. De menjünk tovább az úrvacsora lényegére.

Jézus egy nagy nyilvánosság előtt elmondta az úrvacsora lényegét, és jelentőségét. A János evangélium 6. fejezetében leírt, a tömegek előtt elmondott szakaszból érthettük meg, hogy mi annak a tartalma. Ott egy nagyon erős kifejezést használ a teste evésére.

51 Én vagyok az az élő kenyér, aki a mennyből szállt alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én hústestem, amelyet én adok e világ életéért. 52 Tusakodtak azért a zsidók egymás között, mondva: Mi módon adhatja ez nekünk a hústestét, hogy azt együk? 53 Mondta azért nekik Jézus: Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az ember Fiának hústestét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. (Jn 6,51-53 – Váradi-Károli 2018)

Ha konkrétabban megnézzük, akkor azt mondja a nyilvánosság előtt, hogy „ha nem eszitek az ember Fiának húsát és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek”. Ezért is döbbentek meg a hallgatók, hogy hogyan adhatja nekünk az ő húsát, hogy azt együk. Jézus szándékosan botránkoztatta meg a hallgatóságot. Ezt a komoly kijelentést a tanítványoknak oldotta fel először, hogy a teste helyett igazán a kenyeret kell vennünk, és a vére helyett igazán bort kell innunk. Tisztázta, hogy valósággal nem a saját húsáról beszélt, hogy azt egyék, hanem a kenyér jelenti az ő testét. Ezen kívül arra szólította fel őket, hogy az ő emlékezetére vegyék. Ezt adták tovább azután a tanítványok a hívők közösségének, ahogyan az Apostolok Cselekedetei elején látjuk, hogy házanként és naponta vették magukhoz.

Ha azt mondanánk, hogy az úrvacsora azért nem szól mindenkinek, mert nem a sokaság előtt adta oda először, hogy egyék, akkor például ki kellene zárnunk a végidőkről szóló beszédét is, a Máté 24.-ből, mert az egy még szűkebb körben mondta el. De ennek a sornak nem lenne vége, mert vannak olyan részek, amik csak egy-egy emberrel történtek meg. Az ige pedig azt mondja, hogy a teljes írás alkalmas az építésre (2Tim.3,16-17).

Az ige nagyon rövid, és csak ez az egy Bibliánk van. Isten Szent Szelleme gondosan válogatta a történeteket és üzeneteket, hogy minden benne legyen, amit az emberek tudomására akart hozni. Minden ember tudomására! Ezt csak így szabad látnunk. János evangéliuma azt mondja, hogy könyvek telnének meg azzal, amiket Jézus mind cselekedett és mondott, de ezek lettek kiválasztva arra, hogy olvassuk. Istennek lett volna módja arra, hogy többet adjon, vagy folyamatosan adjon hozzá az igéhez, de nem tette. Ezért nekünk is úgy kell látni, ahogyan Pál írja, hogy a teljes írás alkalmas a tanításra, feddésre, megjobbításra. Ha bizonyos részektől el akarunk távolítani embereket, akkor az egy nagyon ingoványos talaj. Ezért az úrvacsora minden igaz hitből való hívőnek szól, érettségre való tekintet nélkül. Ezt később, az úrvacsorának az élettel való kapcsolatából meg is fogjuk látni.

Az igében azt látjuk, hogy az Úrban való hitben, az Úr előtt mindannyian egyformák vagyunk, mert nála nincs személyválogatás (Róm.2,11; Ef.6,9). Krisztusban még a nemek is eltörlődnek, mert Benne nincs férfi vagy nő, szabad vagy szolga, hanem mindnyájan egyek vagyunk (Gal.3,28). Ezért is mondja Jézus, hogy ne hívassuk magunkat se mestereknek, se doktoroknak (Mt.23,8), mert ahogyan Ő mondja, mindnyájan testvérek vagyunk. Ebben nincs különbség, mert mindannyian Krisztus testének a tagjai vagyunk (Róm.12,5; 1Kor.12,27, Ef.5,30). Sőt, aki kevesebbet kapott Krisztus testében, annak nagyobb a tisztessége (1Kor.12,22-25). Az egyetlen különbség az, hogy aki többet kapott, attól az Isten is többet vár el (Lk.12,48). A test együtt munkálkodik aszerint, amint kinek-kinek adta az Úr (Róm.12,4; Ef.4,16).

Az való igaz, hogy vannak érettségbeli és vannak hűségbeli különbségek Krisztus Testében. De az Ef.5.29,30 és az Ef.4,4 egyértelműen azt mondja, hogy egy a test. De emiatt a különválasztás miatt szólal fel Pál a Korinthusiakkal szemben:

11 Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.  12 Azt értem pedig, hogy mindegyikőtök ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé.  13 Vajon részekre osztatott-e a Krisztus? Vajon Pál feszíttetett-e meg értetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-e meg? (1Kor 1,11-13 – Váradi-Károli 2018)

Ahogyan mondja, „Vajon részekre osztatott-e a Krisztus?” ezzel azt erősíti, hogy egy test vagyunk, és annak sok tagjai:

Azonképpen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk.

(Róm 12,5 – Váradi-Károli 2018)

De ettől még mindenki testvér, és senki sem több a másiknál. Vagy ahogyan korábban leírtam, akinek több adatott, attól többet is vár el az Úr, ezért annak jobban kell félnie, hogy megálljon az Úrban. Az úrvacsorával is hasonló a helyzet. Ha úgy gondolkodnánk tovább, hogy az úrvacsora nem mindenkinek szól, hanem csak bizonyos személyek, vagy kategória vehetné az úrvacsorát, akkor ennek az útnak a végét látjuk a Jehova tanúinál, ahol csak bizonyos kör méltó az úrvacsorára, és az egyszerű gyülekezeti tagok nem vehetik.

Ezután csak röviden térnék ki a gyülekezetekben közösen vett úrvacsora kérdésére. Ez a kérdés több helyen egyházszakadáshoz vezetett. A gyülekezetnek magának kellene megvizsgálnia, hogy csak az arra méltók vehessék az úrvacsorát, mert ott valóban közösséget vállal abban mindenki a másikkal. Mert az úrvacsorával fejezzük ki, hogy mindannyian, akik együtt vesszük az úrvacsorát, Krisztus testének tagjai vagyunk, és Krisztusnak csak egy teste van. Ezért ott különös jelentőséggel bír az, hogy ki kivel vállal közösséget. Sajnos azonban ma már ezt a figyelmet nem szentelik oda a gyülekezetek az úrvacsorának, és azt bárki veheti, aki ott van. Többek között ezért is romlik a gyülekezetek állapota, mert tolerálják a bűnt. De ez már más téma.

Mivel az Úr Jézus a páskabárány újszövetségi szimbóluma, ezért az ő testének és vérének ilyen értelemben is jelentősége van. Ahogyan Izrael fiai vették a kivonulás előtti éjszakán a páskabárányt (2Móz.12,1-11), úgy vesszük mi is az ő testét, hogy közösségünk legyen az ő áldozatával. Az úrvacsorában közösségünk van Krisztus vérével és testével (1Kor.10,16). Ez egyik kifejezése annak, hogy részei vagyunk. Mintegy megerősítése a vízkeresztségnek, amellyel azt fejeztük ki, hogy meg akartunk halni mindennek ami a hústól és e világtól született, és újjá akartunk születni Jézus Krisztusban. Az úrvacsorával mintegy magunkat is emlékeztetjük a saját cselekedetünkre, de ezzel a cselekedettel azt is kijelentjük, hogy Krisztus testének a részei vagyunk. Ahogyan itt az ige szól az áldozatokkal és az oltárral való közösségről, a mózesi törvényekből értjük meg, hogy az úrvacsora ezáltal közösségbe hoz minket az Úr Jézus áldozatával. (A vérrel való közösség jelentőségére most nem térek ki külön, mert akkor nagyon terjedelmes lenne a magyarázat.) A páskabárány vételénél, és az oltári szolgálatnál is fontos volt, hogy aki részesedik belőle, az tiszta legyen (2Kr.30,3). Viszont aki tiszta volt, annak vennie kellett a páskát (4Mz.9,13), mert különben ha elmulasztotta, akkor halállal kellett lakolnia. Az Új Szövetség idején akik az Úrban vannak, és bűnbánatot tartottak, és megtértek a bűneikből az Úr előtt, akkor azok tiszták, és ezért vehetik az úrvacsorát. Erről ír Pál apostol akkor, amikor azt mondja, hogy meg kell próbálnia magát az embernek, hogy méltó-e arra, hogy vehesse Krisztus testét és vérét (1Kor.11,28). És ennek az önvizsgálatnak és saját magunk megítélésének az elmulasztása ítéletet von arra, aki így veszi az úrvacsorát. Emiatt sokan erőtlenek, betegek és alszanak (1Kor.11,30). Ezért mindenki, aki bűnbánatot tartott az Úr előtt, és megtért a számára ismert bűnökből, az veheti az úrvacsorát. Ismerve a Korinthusiakhoz írt első levél tartalmát, a gyülekezetben volt paráznaság, irigykedés, pártoskodás, részegeskedés, de ennek ellenére nem azt mondja nekik, hogy ne vegyék az úrvacsorát, hanem azt, hogy méltóképpen vegyék (1Kor.11,28). Nehéz elképzelni az úrvacsora vételére méltatlanabb közösséget, mint a korinthusi gyülekezet, de az apostol még sem tiltja el ettől a gyülekezetet, hanem csak arra szólítja fel őket, hogy magukat megvizsgálva és megtisztítva vegyék.

Azt, hogy az úrvacsorát már friss megtérők is vették, azt jól példázza az, hogy pünkösd után nem sokkal, már házanként naponta megtörték a kenyeret (ApCsel.2,42; ApCsel.2,46). Nem volt elvárás, hogy „előképzettsége” legyen a hívőnek, és nem kellett hozzá semmilyen külső bizonyíték sem. Ahogyan az előbb a Korinthusiak kapcsán ezt láthattuk is. Hasonlóképpen, ahogyan ezt a vízkeresztségnél is látjuk, amikor a pogány börtönőrnek hirdetik az evangéliumot, és még aznap este bemerítkezik az egész háza népével együtt (ApCsel.16,30-33). Az úrvacsorának sincs a gyülekezet által felállított előfeltétele. Aki megtért és megkeresztelkedett, az rögtön vehette, mert ahogyan korábban írtam, úgy látjuk, hogy az úrvacsora a Szent Szellemmel való közösséget erősíti és életet ad itt a földön annak, aki él vele. Sőt ajánlott is azonnal elkezdenie, hogy megerősítse magát az új életben.

Szeretnék még szólni arról, hogy hogyan látjuk azt, hogy az úrvacsora vajon megelevenít-e az elragadtatásra. Az igében ezt nem találjuk. Az a vers, amelyik azt mondja, hogy a „Szellem az aki megelevenít” (Jn.6,63), az általában az életre vonatkozik. A görög szó, amely itt a megelevenít mögött áll – zoopoeio – általában az életre vonatkozik. Ezzel jelölik azt is, hogy a mag kikel a földből, tehát valaki vagy valami életre kel. Az, hogy az úrvacsora életet ad, itt a földi élet vonatkozásában számít, ahogyan láttuk, hogy a Szellem megelevenítette a mi halandó testünket is (Róm.8,11). Mivel az úrvacsora kenyerében Jézus testének a szellemi jelentését vesszük magunkhoz Jézus testét és vérét – ellentétben a katolikusokkal, – a Szent Szellem az, aki a cselekedet kapcsán elhozza nekünk Krisztus életét, és ezáltal megelevenít bennünket. A Szent Szellem kijelenti bennünk Jézus Krisztus áldozatát és személyét, és bizonyságot tesz róla. Az úrvacsora életet ad, illetve aki nem veszi, abban Jézus szavai szerint nincs élet. Az úrvacsora megcselekvésének a körülményei (bűnmegvallás, megtérés, hálaadás, stb.), mind elősegítik azt, hogy aki veszi az úrvacsorát, az megítélje magát, megtisztuljon, megtérjen, és úgy vehesse Krisztus testét, ami utána a Szent Szellem által életet ad neki, mert a Szent Szellem bizonyságot fog tenni benne Jézusról, és elhozza neki az Úr életét.

Az itt szereplő görög szó – zoe – általában jelent életet. Amikor az örök életről szól az ige, akkor mellé teszi az „örök” kifejezést – aionos zoe – vagyis „örök élet”. János evangéliumának 6. fejezetét figyelve, Jézus azt mondja, hogy aki veszi az úrvacsorát, az él általa (Jn.6,57). Jézus életén keresztül kap életet, mert a Szellem az, aki megelevenít (Jn.6,63). Bár a testét eszi, és a vérét issza, mégis a Szellemen keresztül kap életet. Jézus a feltámadása után vált megelevenítő szellemmé (1Kor.15,45), vagyis Jézus egy a Szent Szellemmel, ugyanúgy, mint az Atyával (Jn.10,30). Azt mondja maga Jézus, hogy a Szent Szellem róla tesz bizonyságot (Jn.15,26), és nem csak Jézusból, hanem az Atyából is ad (Jn.16,14-15). Az egész Új Szövetség arról tesz bizonyságot, hogy ma Krisztus Testében a Szent Szellem az élet szelleme (Róm.8,2; Róm.8,10), mert nem csak a halottakat eleveníti meg, hanem minket is ebben a halandó testben (Róm.8,11; Ef.2,1; Ef.2,5; Kol.2,13). Sőt, a Szent Szellem elevenítette meg a feltámadás idején magát Jézust is (1Pt.3,18). Ezért ad életet az úrvacsora itt a földön.

A tegnapi győzelem ma már nem elég

admin Hitélet ,,

És mondta az ÚR Józsuénak: Lásd! kezedbe adtam Jerikót és királyát a sereg vitézeivel együtt. (Józs 6,2)

20 Kiáltott azért a nép, mihelyt kürtöltek a kürtökkel. Lett ugyanis, amint meghallotta a nép a kürtnek szavát, kiáltott a nép nagy kiáltással, és leszakadt a kőfal magától, és felment a nép a városba, ki-ki az előtte való helyen, és bevették a várost. 21 És teljesen kipusztítottak mindent, ami csak volt a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig és a szamárig, fegyver élével. (Józs 6,20-21)

4 Felment azért oda a népből mintegy háromezer férfi; de elfutottak Ai férfiai elől. 5 És megöltek közülük Ai férfiai mintegy harminchat férfit, és üldözték őket a kaputól kezdve egész Sébarimig, és levágták őket a lejtőn. Azért megolvadt a népnek szíve, és lett olyanná, mint a víz. (Józs 7,4-5)

Az Úr Izrael kezébe adta az örökségük földjét, és az Úr seregének fejedelme is előttük ment, és harcolt értük. Amikor Jerikó alá érkeztek, akkor azt kezükbe adta, és ahogyan olvashattuk a bevezető igében is, mindent kipusztítottak benne az Úr parancsa szerint. A következő városnál, Ainál, azonban verséget szenvedtek. Hiába győztek előtte Jerikónál, az a győzelem nem volt elég arra, hogy Ai városát is legyőzzék. Ez a történet egyenes párhuzamot mutat az Új Szövetség idején élő hívők életével. Sok olyan hívővel beszéltem már, akik egy régi történetre hivatkoznak, hogy akkor az Úr milyen csodásan jelen volt az életükben, és mennyire vezette őket. Ezzel próbálták igazolni magukat. Csodás gyógyulásokról is beszélnek, vagy erőteljes szolgálatokról. Ezekben az a közös, hogy mind régen történt velük. Életük mai szakaszában azonban azt látni, hogy nincs ott az Úr keze nyoma, sőt valójában egy erős visszaesés van a hivő életükben, csak ezt nem veszik észre. A múlt dicsőségéből élnek. Az életünkben az ellenség teljes legyőzéséhez azonban nem elég egyszer győzedelmeskedni, hanem naponta meg kell küzdenünk ellene.

de aki mindvégig megáll, az megtartatik. (Mt 10,22)

Ezért mondja Jézus, hogy mindvégig meg kell állnia annak, aki azt akarja, hogy megtartsa az Úr. Ez egy folyamatos harc addig, amíg ebben a világban és ebben a hústestben lakunk. A földi életünk végéig harcban állunk az ellenséggel (a hústesttel, a bűnnel, a gonosz erőkkel). Ha tegnap megszabadított minket az Úr egy gonosz szellemtől, akkor ma meg kell tartanunk a szabadságunkat. Ha tegnap győztünk egy problémán, akkor ma meg kell tartanunk azt a győzelmet, és nem adhatjuk ki a kezünkből. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ilyen győzelmek után a Sátán rögtön ellentámadásba kezt, és vissza akarja venni azt, amit elvesztett. Vagy a gonosz szellem akar visszajönni, vagy egy betegségnek lesznek olyan tünetei, mintha meg sem gyógyultam volna, vagy kétségeket támaszt azzal kapcsolatban, hogy mindent jól csináltam-e egy probléma megoldásával kapcsolatban. Ezért nem elég a tegnapi győzelem ma. Ma újra meg kell küzdeni a gonosszal, a bűnnel és meg kell tartanunk mindazt, amit már az Úr segítségével elértünk.

Izrael népe is hiába győzőtt Jerikónál, Ai előtt mégis elbukott, mert vétkeztek, mert Ákán eltett magának az Úrnak szentelt dolgokból. A bűn rögtön elvágta az egész népet Isten oltalmától. Ákán szempontjából is nagyon érdekes ez a történet. Egy pillanat alatt hiábavaló lett a negyven éves vándorlása a pusztában. Hiába nézte végig a sok csodát, amellyel az Úr végigvezette őket egészen Jerikóig. Hiábavaló volt a sátorban lakás negyven éven keresztül, egy szempillantás alatt a múlt minden győzelme semmivé foszlott. Hiába adott időt is az Úr a megtérésre – hiszen volt egy teljes napja, hogy bevallja a bűnét és megtérjen, – mégsem tette. Amikor másnap Józsué felhívta a népet a bűnmegvallásra, akkor nem jelentkezett. Onnantól fogva viszont már nem volt menekvés Ákán számára, mert akkor már Isten leplezte le. Amikor ráesett a sors, akkor már hiába vallotta be, hogy mit tett, már csak az ítélet maradt számára. Nem tudjuk, hogy Ákán egy volt-e azok közül, aki kijött Egyiptomból, vagy ő a pusztában már született. De ha ő egy volt azok közül, aki kijött Egyiptomból, akkor több mint negyven éven keresztül járt a pusztában. Egyiptomban hiába látta a szabadulásuk előtt az Úr összes nagy csodáját, ez az Akor völgyében már nem segített rajta. Nem hivatkozhatott arra, hogy ő hűséggel és hittel végigjárta a pusztát. Nem is kérdezte tőle senki, hogy mennyit szenvedett, vagy milyen bizonyságai vannak a múltból, hogyan győzte le a bűnt pár évvel ezelőtt. Ez mind nem számított, azon a napon. Csak az számított, hogy most mi van!

Te pedig, embernek fia, szólj néped fiaihoz: Az igaznak igazsága meg nem menti őt a napon, amelyen vétkezik, és a hitetlen hitetlensége által el nem esik a napon, melyen megtér hitetlenségéből, és az igaz nem élhet az ő igazsága által a napon, melyen vétkezik. (Ezék 33,12)

Ezért nagyon nehéz az igaznak is megállnia a megmenekülésig. Láttunk már olyat is az életben, hogy az Úr valakit nagyon hirtelen elvitt a földről, csak azért, hogy az üdvössége még megmaradjon. Mivel ilyen könnyen elesünk az Úr mellöl, ezért mondja az ige azt, hogy az igaz is alig tartatik meg (1Pt.4,18). Nem azért, mintha az Úr keze gyengébb lenne, vagy idővel elfáradna (Ézs.50,2), hanem azért, mert itt a földön állandóan harcban kell lennünk a gonosszal szemben, és könnyű elmenni a helyes útról. Mivel mindannyiunknak szabad akarata van, ezért mi magunk döntünk naponta, hogy melyik utat választjuk. Azt, amit az Úr ad elénk, vagy magunkra, vagy a gonoszra hallgatunk-e.

Ha akkor vinne el minket az Úr, amikor elfordultunk az igazságtól, akkor nem lenne számunkra mentség (Ezék.33,12). Egyikünk sem tudja, hogy mikor viszi el az Úr a földről. Az számít, hogy akkor hol vagyunk: Krisztusban, vagy nem.

Itt folyamatos háború van, és ütközetből senkit el nem bocsátanak (Préd.8,8). Ha az Úr nem hátrál meg, és nem adja fel a harcot, és küzd az életünkért, akkor nekünk sem szabad megállnunk. Olyan van, hogy az ember belefárad a harcba, de akkor kérnünk kell az Úr segítségét, hogy adjon erőt a továbbmenetelre. Hiába álltam meg a harcban tegnap, az ma már nem elég. A szellemi lények nem fáradnak el, és a Sátán sem adja fel! Az életünkért folyik a harc, az emberi lelkekért!

Ha egy földi, emberi háborút veszünk is alapul, ott is úgy van, hogy egy csata még nem feltétlen dönti el a háború kimenetelét. Lehet, hogy egyik csatában győz az egyik fél, de ha a másik máshol megveri, és többször legyőzi, akkor hiába nyert csatát a háború elején, mégis vesztes lesz a végén. Így járt Napoleon is és a náci Németország is Oroszországgal szemben. Ugyanez igaz a mi egyéni életünkre is. Amikor megtértünk, akkor sokunkat már azonnal megszabadított az Úr gonosz szellemektől, vagy betegségből. Akkor megbocsátotta a megvallott bűneinket is. De ha erre nem vigyázunk, és nem küzdünk a megtartásáért, akkor könnyen elveszíthetjük amit kaptunk. Jézus erre azonban azt mondja, hogy ilyenkor az ember állapota rosszabb lesz, mint előtte.

43 Mikor pedig a tisztátalan szellem kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresve, és nem talál: 44 Akkor ezt mondja: Visszatérek az én házamba, ahonnan kijöttem. És odamenve, üresen, kisöpörve és fölékesítve találja azt. 45 Akkor elmegy és vesz maga mellé más hét szellemet, gonoszabbakat ő magánál, és bemenve, ott laknak; és ennek az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél. Így lesz ezzel a gonosz nemzetséggel is. (Mt 12,43-45)

De menjünk tovább a győzelmek kérdésével. A Biblia csupa olyan élethelyzetet tár elénk, ahol azt látjuk, hogy aki az Úr felé fordult, és megáldotta az Úr – vagy akár fel is kente valamire, mint például Dávidot – azok életük egy későbbi szakaszában átmentek nehézségeken, és azokban is meg kellett állniuk. Ilyenkor az élet viharaiban csak azok tudnak megállni, akik a kősziklára építettek.

47 Valaki én hozzám jön és hallgatja az én beszédeimet és azokat megtartja, megmondom nektek, mihez hasonló. 48 Hasonló valamely házépítő emberhez, aki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentumot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta: mert kősziklán épült. 49 Aki pedig hallgatja, de nem tartja meg, hasonló ahhoz az emberhez, aki csak a földön építette házát fundamentum nélkül: amelybe beleütközve a folyóvíz, azonnal összeomlott; és nagy lett annak a háznak romlása. (Lk 6,47-49)

Ha mi csak hallgatói vagyunk az Úr igéjének, akkor az élet viharai el fognak minket sodorni az Úr mellől. Erősen meg kell kapaszkodnunk az Úr beszédébe, az Úr igéjébe, az Úr igéreteibe, a korábbi bizonyságainkba és tapasztalatainkba az Úr valóságáról és erejéről, hogy meg tudjunk állni. Jézus itt azt mondja, hogy „aki hallgatja az én beszédeimet és megtartja azokat”, az fog megállni. Itt a földön a legerősebb kapaszkodónk az Isten beszéde. Akár a Bibliában, akár az életünkre kijelentett beszédei. Krisztus a kösziklánk. Az Ige róla tesz bizonyságot, és mindarról, hogy ő kicsoda. Ebbe kell belekapaszkodnunk, ha a viharokban és a csatákban meg akarunk állni. Olyan mélyre kell ásnunk az életünkben, hogy a sok korábbi ismeret, tapasztalat, emlék, amibe eddig kapaszkodtunk, az mind kitisztuljon az életünkből, és „elérjük” Krisztust. Hogy az maradjon számunkra a kapaszkodó, amit ő mondott, és ne az, amit az emberek mondanak, ne az emberi bölcsesség. El kell hinnünk, hogy azok vagyunk és ott vagyunk, amit az ige mond rólunk. Ha azt mondja az ige, hogy meghaltunk a vízsírban (Róm.6,2-4), akkor valósággal meghalt az óemberünk. Ha azt mondja, hogy új teremtés vagyunk (2Kor.5,17), akkor ténylegesen új teremtés vagyunk, és nem szabad elhinnünk, hogy ez nem így van. Ha azt mondja, hogy az ellenség minden seregén taposunk (Lk.10,19), akkor valóban taposunk. Ha azt mondja, hogy Benne vagyunk (Jn.6,56), akkor valóban benne vagyunk. Ezért kell beteljesednünk az Igével, mert akkor tudjuk az értelmünket elváltoztatni, és akkor tudunk megállni az ellenséggel szemben. Hogy ne mondjam ezért támadja a Sátán Isten igéjét, hogy ne tudjon az ember megállni ellene. Az ige mellé még oda kell tennünk Isten személyesen nekünk adott igéreteit, ahogyan Ábrahám is tette (Róm.4,20-21). De hozzá hasonló emberekről tesz bizonyságot a Zsidókhoz írt levél 11.fejezete. Amit nekik mondott az Úr, abba belekapaszkodtak, még ha az életük el is veszett közben. Ez mind kell a győzelemhez.

Ha így megerősítjük magunkat az igében és az igéretekben, akkor tudunk újra és újra felállni és továbbmenni, akármilyen pofonok, vagy fájdalmak érjenek is bennünket. Az Úr pedig azt mondta, hogy velünk lesz minden napon, amíg a világ világ (Mt.28,20). Ahhoz, hogy naponta megállhassunk mellette és benne, úgy kell cselekednünk, ahogyan az apostolok cselekedték:

És foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. (ApCsel 2,42)

Ezzel legyünk foglalatosak mi is, mert csak a mindennapi közösség tud minket megtartani a harc idején. Ha él bennem Isten igéje és beszédei, akkor van fegyverem a gonosszal szemben. Ha naponta úrvacsorázom, akkor tudhatom, hogy ma is meg lettem mosva az Úr Jézus vérével, és ma is kaptam a bűneimre bocsánatot. Ma is itt van bennem Jézus, és én ma is őbenne vagyok. Az ő vére ad életet ma is, és az ő beszédei elevenítenek meg ma is (Jn.6,63). Ahogyan mondja, hogy az áll meg a vihar idején, aki megtartja a beszédeit. Az Úr beszédei körül forog az életünk, mert itt a földön csak abba kapaszkodhatunk bele! És ha egyszer már belekapaszkodtunk, akkor ő hatalmas és kegyelmes arra, hogy megtartson minket:

Jó az ÚR, erősség a szorongatás idején, és nem hagyja azokat, akik benne bíznak. (Náh 1,7)

Az életünkben többször volt olyan pont, amikor megálltunk, és végigvettük, hogy mi történt velünk, és hol láttuk az Úr kezének munkáját. Számba vettük, hogy mit mondott nekünk, és csak úgy tudtunk továbbmenni. Csak az így megerősített szívünkkel tudtuk azt mondani az Úrnak, hogy itt vagyunk, és követünk téged amerre viszel minket. A tegnap csatái és győzelmei segíthetnek abban, hogy meglássuk az Úr szabadítását az életünkben, és ezzel felövezve a szívünket legyen bátorságunk a mai nap harcainak is nekivágnunk. Ne hagyjuk veszni az eddig megtett utat. A múlt nem tud minket megtartani, de erőt adhat ahhoz, ami még ránk vár. Ne feledjük, hogy minden napnak meg van a maga terhe (Mt.6,34), és az Úr nem enged minket feljebb kísérteni, mint ahogy elbírjuk (1Kor.10,13).

Az Úr legyőzte minden ellenségét! Ő nem fog meghátrálni! A gonosz nem győzhet, mert már le van győzve! Ezért ne féljünk, hanem kapaszkodjunk bele a beszédébe, és kövessük az Urat!

Annak okáért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nekem megmondatott. (ApCsel 27,25)

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. Aki győz, annak nem árt a második halál. (Jel 2,11)

Csak a győzteseknek van igérete…

„Szövétnekeitek meggyújtva” – a 10 szűz példája, azaz élet a Róma 8.

admin Hitélet ,,,,,

Legyenek a ti derekaitok felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva; (Lk 12,35)

Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti Uratok. Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakában jön el a tolvaj: vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön. Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az embernek Fia. (Mt 24,42-44)

Jézus többször figyelmeztet bennünket, hogy folyamatosan legyünk készen az Ő visszajövetelére, mert nem fogjuk tudni a pontos idejét. Ezek a példázatok azoknak szólnak, akik szeretnének készen állni az Ő eljövetelekor. Hogy az övéi közül ki hová tartozik (okos vagy bolond szűz, hű vagy hűtlen szolga), azt mindenkinek magának kell megkérdeznie az Úrtól. Ezt csak és kizárólag Ő tudja megmondani, és el is fogom mondani, hogy miért.

Ha valóban az Úrhoz készülünk, akkor Lk.12,35 két nagyon fontos dolgot árul el arról, hogy hogyan kellene nekünk itt a földön élnünk. „Legyenek derekaitok felövezve,” – vagyis ne rendezkedjünk be ebben a világban. Számos ige foglalkozik azzal, hogy ne szeressük ezt a világot (pl. 1Jn.2,15; Jak.4,4). Ha valóban várjuk Isten országát, hogy elköltözhessünk Hozzá, akkor legyünk állandóan útra készek. Ahogyan Ábrahám is sátorokban lakott, mert valami jobbra várt (Zsid.11,9-10). De ettől fontosabb, hogy mit jelent az, hogy „szövétnekeitek meggyújtva”. Ehhez meg kell néznünk, hogy mit jelent a szövétnek.

Az Úrtól való szövétnek az embernek szelleme, aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét. (Péld 20,27)

Mert szövétnek a parancsolat, és a tudomány világosság, és életnek útja a tanító-feddések. (Péld 6,23)

Ezzel be is lépünk az újszövetség lényegébe. Az Úrtól való szövétnek, vagyis lámpás, az ember szelleme. Amikor újjászületünk, akkor Isten megeleveníti az ember szellemét, és onnan kezdve a szellemén keresztül újra közösségben lehet Vele.  Az értelmünket a szellemünk világosítja meg, amikor Istentől kap kijelentést, és bölcsességet (fentebb: Péld.20,27). Az újjászületett szellemünkben Isten Szent Szelleme lakozást vesz (2Kor.1,22; Ef.4,30), kicseréli a szívünket (hogy ez mit jelent, arról kicsit később), és megtölt minket a Tőle jövő világossággal. A tíz szűz példájában (Mt.25.) a szűzeknek mindvégig megmarad a lámpásuk, mert az újjászületett szellemet az Úr többé már nem veszi el. Viszont a lámpás fénye ki tud aludni, és erre figyelmeztet a bevezető igében Jézus, hogy legyenek a lámpásaink meggyújtva. A lámpásba, vagyis a szellemünkbe bekerülő isteni világosság két fő részből áll.

Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága. (Zsolt 119,105)

Ismét szólt azért hozzájuk Jézus, mondva: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. (Jn 8,12)

Jézus maga Isten világossága (Jn.1,1-5; Jn.1,9-10), aki teljes az Atyával, és akivel teljes a Szent Szellem is (Jn.16,14-15). Egyrészről Isten írott igéje ad az értelmünknek világosságot, amikor a Szent Szellem megértést ad egy-egy szakaszról. Másrészről az Úr követése ad világosságot, azaz a Szent Szellem egy-egy élethelyzetre adott kijelentése. A szellemünkön keresztül a Szent Szellem világosságot hoz az értelmünkbe (Zsolt.18,29), és csak ez a közösség hozhat fényt az életünkbe. Csak akkor tudjuk a lámpásunkat meggyújtva tartani, ha az Úrral való közösségen keresztül folyamatosan vesszük a Szent Szellem kijelentéseit, és engedelmeskedünk neki. Ezt úgy tudjuk megtenni, ahogyan az apostolok is megtették a kezdeti időkben:

És foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. (ApCsel 2,42)

Tehát az ige tanulmányozásával, az úrvacsorával, az imádkozással, és a szentekkel való közösséggel tudjuk a szellemünket, vagyis a lámpásunkat meggyújtva tartani. Ha az ember hármas felépítését, összevetjük a szent sátor felépítésével (test-udvar; szentély-lélek; szentek szentje-szellem), akkor látjuk, hogy a szentek szentje sötétben volt. Vagyis a mi szellemünk sem tudja elsőre eldönteni, hogy amit kapott, az az Isten Szent Szellemétől jött, vagy más szellemi befolyásra érkezett hozzánk. Ezt meg kell vizsgálnunk a lelkünkben, vagyis a tudatos gondolkodásunkkal. Ezt példázza a szentélyben álló, világosságot adó gyertyatartó. Az értelmünk ad világosságot a szellemi dolgokra. A szellemi kijelentéseket össze kell vetnünk az írott igével, és el kell bírálnunk, hogy az Úrtól kaptunk-e kijelentést, vagy más szellemtől (2kor.11,4; 1Kor.14,30; 1Th.5,21). Az ige mellett még figyelnünk kell egy belső „érzetre”, amely két részből tevődik össze. Az egyik a lelkiismeret, amely mint egy erkölcsi bíró, rögtön szól, ha valami Isten törvényével ellenkezik (Ef.4,18-19). A másik pedig a szellemi békesség (Róm.8,6). Ha az, amit a szellemtől kaptunk ezt a két próbát is kiállja, akkor az szinte bizonyosan az Úrtól kaptuk. Ez az újszövetség egyik alappillére, hogy „mindnyájan Istentől tanítottak lesznek” (Jn.6,45, Jer.31,34; Ézs.54,13). Ezt nem tudja senki senkinek átadni, mert a lelkünk legmélyén mindannyian másképpen érezzük a szellemi kijelentéseket. Másképp gondolkodunk, másképp működik a lelkünk. Mindenkihez egyénileg szól az Úr, és ezt mindenki másképp „hallja” a saját szellemében. Ezért hibás minden módszer, ami ezt általánosan át akarja adni! Ezt mindenkinek magának kell befelé figyeléssel megtanulnia. De ahogyan az ember elkezd járni az Úrral, és Isten Szelleme folyamatosan szól benne, akkor a tapasztalatok útján egyre határozottabban fel fogja ismerni az Úr hangját a szellemében, és egyre könnyebben megérti az Úr akaratát. Így folyamatosan tanít minket az Úr az Ő útjaira, és ezzel együtt a mi saját bölcsességünk is gyarapodni fog. Egyre inkább meg tud telni a lényünk Isten világosságával és ismeretével (Kol.1,9). A tíz szűz példájában ezért nem tudnak az okos szűzek olajat adni a bolond szűzeknek, mert az egyéni vezetést nem lehet átadni. Hogy kinek mikor mit mond az Úr, milyen cselekedeteket készített elő, azt mindenkinek magának kell az Úrtól elkérnie. De ez még csak az első lépés, mert még csak ott tartunk, hogy megértettük, hogy mit mondott az Úr. Amiről eddig írtam, az a belső folyamata annak, ahogyan a lámpásunkat megvilágítja az Úr. És ha már világít a lámpásunk, akkor annak kifelé is látszania kell.

Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen építtetett város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt 5,14-16)

Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtettünk a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. (Ef 2,10)

Kifelé az Úr által előkészített cselekedetekben kell ennek a belső világosságnak megnyilvánulnia. Ezzel hozzuk el a világosságot a világba. A Lk.12,35 után Jézus rögtön azoknak a szolgáknak a példáját meséli el, akiket megbíz az uruk a tennivalókkal, és azok hűségesen megmaradnak abban még akkor is, amikor késik az ő uruk (Lk.12,36-44). Ezzel azt üzeni Jézus, hogy azoknak fog égni a lámpásuk, akik folyamatosan az Úr elé járulnak, kérik a Szelleme vezetését, és megmaradnak azokban a cselekedetekben, amiket nekik parancsol. Azok lesznek a boldog szolgák (Mt.24,45-47), akik bemennek az ő uruk örömébe (Mt.25,21). A hűtlen szolgák pedig azok, akik megfáradnak az Úr keresésében, és más cselekedeteket keresnek. Ezzel kialszik a lámpásuk, és ők lesznek a bolond szűzek, akik végül nem tudnak bemenni a menyegzőre.

Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanem ha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nélkülem semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek. (Jn 15,4-6)

Az Úrban kell maradnunk, hogy Ő is bennünk maradjon. Ha nem tudunk benne megmaradni, akkor nem lesznek olyan „világító” cselekedeteink, amelyek a lámpásunkat meggyújtva tartják, és használhatatlanok leszünk az Úr számára. Ahogyan fentebb említettem, itt beszélnünk kell az új szív jelentéséről.

És hintek rátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok, minden tisztátalanságotoktól és minden bálványaitoktól megtisztítalak titeket. És adok nektek új szívet, és új szellemet adok belétek, és elveszem a kőszívet hústestetekből, és adok nektek hússzívet. És az én Szellememet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek. (Ezék 36,25-27)

Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondva: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem. (Jer 31,33-34)

Ez a két igeszakasz leírja az új szövetségben végbemenő eseményeket. A megtérés megtisztít minket, és az újjászületéssel új szívet és új szellemet kapunk. Majd az új szívbe beírja az Úr az Ő törvényeit, és mindenkit személyesen tanít (ahogyan ezt fentebb leírtam). A szívünkkel két fontos dolog történik. Kapunk egy új, hússzívet, és abba beleíródik Isten törvénye. De mi ez a szív bennünk? A megtérés adja meg ehhez az egyik kulcsot. A megtérés előtt egy Isten nélküli világképpel rendelkezünk, emberi mérték szerint éljük az életünk (Ef.2,1-2), ez határozza meg a gondolkodásunkat is. Amikor az Atya elkezd vonni minket, és hitre juttatt, akkor felismerjük, hogy Ő létezik, és szükségünk van a bűneink bocsánatára. Ez a világnézeti változás a szívünkben megy végbe (Róm.10,10). A szív, a lelkünk, vagy helyesebben mondva a lényünk legmélye, ahol a meggyőződésünk van. Az összes korábbi tapasztalatunkat a szívünkben raktározzuk, és helyzetről-helyzetre hozzuk elő a meggyőződésünk szerinti döntéseket. A szívben bíráljuk el a hozzánk érkező ingereket, és a szívben döntjük el, hogy hogyan „kezeljük” azokat. Ahogyan gondolkodunk az életünkben elénk kerülő dolgokról, úgy fog a szívünkben ez elraktározódni. Ezért nagyon fontos, hogy miről, és hogyan gondolkodunk (Fil.4,8). Emiatt olyan nagy horderejű a megtérés és a hitre jutás – (már ha nem csak elméleti hitről beszélünk, amikor csak elhiszi valaki, hogy Jézus az Isten fia), mert a világ megítélése onnantól kezdve más alapokon nyugszik, mégpedig egy Isten által írt új szabály szerint.

Sőt felette közel van hozzád ez ige: a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsd azt. (5Móz 30,14)

Ezért van hozzánk olyan közel Isten igéje. Mindkettő, az írott és a kijelentett (logosz és rhéma) ige is a szívünkbe tud íródni, és azt immár benn hordozzuk magunkban. Így ismerhetjük fel a kemény szív jelentését is:

Kik értelmükben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennük; (Ef 4,18)

Mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívük meg volt keményedve. (Mrk 6,52)

Jézus pedig észrevéve ezt, mondta nekik: Mit tanakodtok, hogy nincsen kenyeretek? Még sem látjátok-e be és nem értitek-e? Mégis kemény-e a szívetek? Szemeitek lévén, nem láttok-e? és füleitek lévén, nem hallotok-e? és nem emlékeztek-e? (Mrk 8,17-18)

Azok tudnak elidegenülni az isteni élettől, akiknek kemény a szívük. Jézus is a tanítványok szemére veti, hogy kemény a szívük. Látták és hallották Isten csodáit Jézuson keresztül, és mégsem értik. Akkor keményedik meg a szívünk, ha nem az új, Istentől kapott „normák” és „törvények” szerint élünk, hanem a régi emberi normák szerint hozzuk meg a döntéseinket, vagy azok szerint cselekszünk. Ahogyan Jézus mondja, hogy „nem emlékeztek-e?”. A tanítványok szívében már benne volt a sok bizonyság Jézusról, és a mennyek országáról, de még olykor a régi, Isten nélküli gondolkodásmóddal ítéltek meg egy-egy helyzetet. Amikor visszatérünk az újjászületés előtti gondolkodásmódunkhoz, akkor keményítjük meg a szívünket. Mert akkor hiába ad az új szívünkbe Isten bármilyen cselekedetet, vagy kijelentést, mert olyankor azt elvetjük, és a régi „mérték” szerint ítéljük meg. Ugyanez a viselkedés a hitetlenség alapja is, amikor a régi ítélőképességünk szerint próbálunk meg egy helyzetet kezelni, és nem az új szívünk szerint. Ezért lehet éles különbséget tenni a régi és az új szívből kijövő dolgok között:

Amik pedig a szájból jönnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások. Ezek fertőztetik meg az embert; de a mosdatlan kézzel való evés nem fertőzteti meg az embert. (Mt 15,18-20)

És itt érjük tetten a régi, kőszív dolgait, amelyek szinte teljesen ugyanazok, mint a hústest cselekedetei (Gal.5,19-21). Ezek az óember cselekedetei. Az óember, vagyis másik bibliai kifejezéssel a hústest, az újjászületett és immár szabad lélek ellen törekszik.

Akiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetkőzve az lelki bűnök testét a Krisztus körülmetélésében; (Kol 2,11)

Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a hústesti kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek; (1Pét 2,11)

Ahogyan a Péter leveléből vett idézetből láthatjuk, bennünk van az óemberi (hústesti) bukott lelkünk is, amelyik az újjászületett lelkünk ellen törekszik. Az újjászületett lelkem az, amely immár szabad a hústesti bűnök erejétől (Róm.6,6). Rajtam áll – mivel szabad akaratom van – hogy mit cselekszem. A lelkemben hozom meg a döntést, hogy engedek-e a régi óembernek, vagyis kemény szívvel élek, vagy a Szent Szellemtől kapott új világosság által előkészített cselekedeteket cselekszem.

Ez jelenti igazán az új szövetség megélését. Amikor benn, az újjászületett szellemünkben Isten megadja az Ő vezetését, és azt megértve megcselekedjük. Ez a Róma 8. szerinti élet, amikor nem a hústest szerint (vagyis nem az óember normái és gondolkodásmódja szerint), hanem a szellemtől kapott új meggyőződésből végrehajtott cselekedeteket tesszük. Ha ebben életünk végéig megállunk, akkor okos szűzek leszünk, akiknek a lámpása mindvégig meggyújtva marad.

Ahogyan fentebb írtam, a lámpásunk, az újjászületett szellemünk, melyet már nem veszi vissza az Úr. Viszont ezt a lámpást, nekünk kell olajjal „megtöltenünk”, a Vele való közösségen keresztül. Minél többet és gyakrabban vagyunk az Úrral, illetve maradunk Őbenne, annál több olajunk lesz, amely kitarthat arra az időre is, amikor késik a vőlegény. Így tudunk olajat „raktározni”. Mivel figyelmeztet minket az Úr, hogy nem tudjuk mikor jön el, ezért nem szabad felhagynunk az Ő keresésével, és az általa adott cselekedetek megcselekvésével. Csak akkor tudunk elég olajjal rendelkezni a visszajövetelekor. (Sok tanítás az olajra figyel, de a lényeg nem igazán az olaj, hanem az, hogy a lámpásunk életünk végéig égjen.) Akkor alszik ki a lámpásunk, ha az Úr keresését és az engedelmességet elhanyagoljuk, és újra a hústest cselekedeteit kezdjük el megcselekedni. Ha nem keressük az Urat, akkor automatikusan a hústestből, vagyis az óemberből élünk. Mivel elfordulunk az istenitől, ezért onnan nem is kapunk új életet. Ilyenkor felerősödik az óemberünk, és visszaesünk a szellemi fejlődésben.

Ha ebben a szellemi világosságban járunk, akkor általa változunk el belülről egyre inkább Krisztus hasonlatosságára, és jön el az Isten országa a mi szívünkbe. Mindvégig keressük az Úr akaratát az életünkben, és annak engedelmeskedve járjunk, hogy legyen elég olajunk a lámpásunkba. Ehhez a szívünkben szükség van az Isten iránti szeretetre, és egy élő reménységre, hogy mindaz, amit Ő mondott, az igaz. Csak ez a hit tud minket végigvinni egy ilyen életen, mert közben még meg is fog próbálni minket az Úr, hogy valóban tiszta szívből követjük-e Őt.

És emlékezz meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e az ő parancsolatait vagy nem? (5Móz 8,2)

Hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtasson a Jézus Krisztus megjelenésekor; (1Pét 1,7)

Hatalmas örökség vár azokra, akik végül az Úr menyasszonyai lehetnek. Ne gondolja senki, hogy ez olcsó lesz. Aki inkább választja a földi élet a gyönyöreit és kényelmét, és él a hústest kívánságai szerint, az ne várja, hogy megkapja a teljes örökséget, amit csak a menyasszony fog megkapni. Balgaság elcserélni 70-80 év jólétére egy örökkévalóság csalódását, mert az örökkévaló jót dobja el az, aki nem az Isten Szent Szelleme szerinti életet választja. Attól nincs semmi csodálatosabb, mint amit az Úr megígért az Őt félőknek.

Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem. (Jel 21,7)

Hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. (1Kor 2,9)

Az igaz is alig tartatik meg

admin Hitélet ,,,

És ha az igaz is alig tartatik meg, hová lesz az istentelen és bűnös? (1Pét 4,18)

Az előző két írásban sokszor szerepelt a puszta, mint kifejezés. Ennek a kifejezésnek egy keresztény életében sem szabad ismeretlennek lennie. Láttuk, hogy milyen nehéz a pusztán végigmenni olyanokkal, akik visszavágynak a korábbi élet után. Ők könnyen belebuknak a pusztába, és nem tudják elvenni az ígéretet. Majd láttuk azt, hogy egy nagy sokaságból, egy egész népből, csak ketten tudtak bemenni az ígéret földjére. De ők sem egyformán élték meg az út végét. Józsuénak sokszor mondta az Úr, hogy ne féljen, hanem legyen bátor és erős (Józs.1,6-9). Kálebnek azonban nem kellett már semmi más megerősítés. Szilárdan állt az Úr ígéretében, és nem lankadt el egy kicsit sem. Sőt, azt mondta, hogy adják oda neki azt a területet, ahol félelmetes Anák fiak vannak, azok közül is a legnagyobb óriás, és megerősített városok.

Most pedig, íme megtartott engem az Úr életben, amint szólt; most negyvenöt esztendeje, amióta szólt az Úr e dologról Mózesnek, ami alatt Izrael a pusztában bolyongott; és most íme, nyolcvanöt esztendős vagyok! Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. Most azért add nekem ezt a hegyet, amelyről szólt az Úr azon a napon; mert magad is hallottad azon a napon, hogy Anákok vannak ott, és nagy, erősített városok; hátha velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, amint megmondta az Úr. És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebront Kálebnek, a Jefunné fiának örökségül. Azért lett Hebron a Kenizeus Kálebé, a Jefunné fiáé, örökségül mind e mai napig, amiért hogy tökéletesen követte az Urat, Izraelnek Istenét. A Hebron neve pedig annak előtte Kirjáth-Arba volt; aki a legnagyobb ember volt az Anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól. (Józs 14,10-15)

Kettőjük sorsa azt példázza, hogy többféleképpen is át lehet menni az Úr pusztáján sikerrel. Mindkettőjüket megtartotta az Úr. Bár Józsuét bíztatnia kellett , de Józsué nagyobb felelősséget is kapott, mint Káleb. Józsuénak az egész nép örökségének terhét kellett továbbvinnie Mózes halála után. És ebben látszik körvonalazódni a bevezető igénk lényege. Mindenkinek külön-külön adja az Úr a feladatokat az életben, és Ő tudja, hogy kitől mit várhat el (Zsid.4,13), hiszen mindannyiunkat Ő alkotott. Akinek tíz talentumot ad, attól többet vár el, mint akinek egyet (Mt.25,14-30).

Mózes különleges kapcsolatban állt az Úrral. Sok könyörgését csak azért hallgatta meg, mert ő kérte. Személyesen beszélt vele. Meg is védte, ha kellett.

Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Úrnak hasonlóságát látja. Miért nem féltetek hát szólni az én szolgám ellen, Mózes ellen? (4Móz 12,8)

Azt mondta róla az Úr, hogy minden embernél szelídebb (4Móz.12,3). Most már ugye tudjuk, hogy milyen a szelíd ember. Olyan, aki nem keményíti meg magát az Úr előtt, hanem lágyan befogad mindent amit az Úr mond neki. Ez a szelídség vezet az igaz szív felé is. Lágy az Úr felé a tiszta szív.

Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon; Hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessen meg a bűnnek csalárdsága által: (Zsid 3,12-13)

Ha az Úr rámutat valami bűnre az életemben, és én nem fogadom el, hogy az bűn volt, hanem védem az igazam az Úrral szemben, akkor rögtön megkeményedik a szívem. Ez pedig azonnal engedetlenségbe visz engem, vagyis tovább szaporítom a bűneim. Ami még rosszabb, hogy egyiket sem tudja az Úr megbocsátani, mert még magamnak sem vallom be, hogy az bűn. Ezért annak terhe nyomni fogja az életem. Hasonló hatása van a keserűségnek is. Ha engedek a hústestem kívánságainak, és azokat nem tudom kielégíteni, mert az Úr éppen nem engedi, akkor könnyen megkeseredhetek.

Vigyázva arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, felnövekedve, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek. (Zsid 12,15)

A keserűség pedig megzavarhat, mert könnyen elégedetlenségbe visz, majd annak a vége engedetlenség, szeretetlenség lehet, mert önző módon már csak a ki nem elégített vágyamra gondolok, és azt akarom minden más előtt betölteni. Ahogyan a fenti vers is mondja, ez már elszakít a kegyelemtől, mert az ilyen szív már nem igaz.

De hogy jön mindez ide, az igaz ember megtartásához? Úgy, hogy ezekben az esetekben már nagyon könnyen el lehet menni az Úrtól. Ő biztosan szólni fog, ha nem jó úton járunk, de ha mi megkeményítjük magunkat, akkor már a kegyelemből is kieshetünk. Ennyire könnyű az igaz státuszból kiesni. Megint nem lehet erre szabályt felállítani, mert mint egyének, mindenkinek a Krisztus testében végzett szolgálatához mérten kell megállnia. Ahogyan a tálentumok példájából látjuk.

Aki pedig nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevesebbel büntettetik. És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle. (Lk 12,48)

Ha valaki tudatlanul vétkezik, de megtér, annak kevesebb a büntetése. De akinek többet ad, attól többet is vár az Úr. Ezért is istentelen a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszó. Egy állami vezetőnek sokkal nagyobb a felelőssége, mint egy egyszerű nyugdíjasnak. Ugyanígy, egy frissen megtért testvérnek kisebb a felelőssége, mint egy olyan testvérnek, akinek a szolgálatának a minőségén sok ember élete múlik. Neki kisebb szabadsága van arra, hogy mit tehet meg, mert példát kell mutatnia a többieknek (1Pét.5,3). És minél közelebb van valaki az Úrhoz, annál kisebb a mozgástere, hogy a saját akarata szerint éljen. Ezt tapasztalta meg az Úrnak sok prófétája, akik szenvedtek a népért, hogy az Úr üzenete csorbát ne szenvedjen.

És lett az Úr beszéde hozzám, mondva: Embernek fia! íme, én elveszem tőled szemeidnek gyönyörűségét hirtelen halállal, és ne sírj és ne jajgass, se könnyed ne hulljon. Fohászkodj csöndesen, halottakért való sírást ne tégy, fejékességed kösd fel, és saruid vedd lábaidra, s ne fedezd be felső ajkad, és az emberek kenyerét ne egyed. És szóltam reggel a néphez, és estére meghalt feleségem, és úgy cselekedtem reggel, amint meg volt hagyva nekem. (Ezék 24,15-18)

Ezékieltől elvette az Úr a feleségét egyik napról a másikra, és még nem is gyászolhatta. Mert ebben volt az Úr üzenete a népéhez. Ma biztosan nem olvasnánk Ezékiel nevét, ha nem engedelmeskedett volna az Úrnak. Ahogyan egy nagy próféta engedetlenség miatt meghalt, és a nevét sem tudjuk. Pedig előtte hatalmasan prófétált Baál prófétái ellen, és megprófétálta Jósiás király cselekedeteit (1Kir.13,1-24). A prófétálás alatt meg is védte az Úr, mert még a király keze is elszáradt, amellyel ellene mutatott. De az engedetlenségében már nem tudta megvédeni az Úr. Ma a nevét sem tudjuk. Vele szemben van egy olyan próféta, akinek csak egy rövid epizód a története, de a neve meg van őrizve. Ahija prófétáról van szó (1Kir.11,29). Ő megprófétálta Jeroboámnak az uralkodását, és többet nem hallottunk felőle. De mivel ennyit bízott rá az Úr, és azt hűséggel teljesítette, ezért megmaradt az emlékezete.

Ugyanennek a felelősségnek a súlyát látjuk Mózes életén is. Ő sem mehetett be Kánaán földjére, a versengések vizénél történtek miatt (4Móz.20,12; 4Móz.27,14). Ez az egy hibája volt a százhúsz éves élete alatt. Neki ennyit sem engedett az Úr. De ezért kellett Jézusnak mindent pontosan úgy csinálnia, ahogyan az Atya mondta neki, vagy ahogyan meg volt írva. Ő nem hibázhatott, mert Ő maga volt az Isten.

Ezek a példák mind azt mutatják nekünk, hogy az igaz ember is hamar el tud bukni, és ha a bukásából nem tud megtérni, akkor könnyen elvész. Itt jelenik meg az Úr hatalmas kegyelme, hogy hív a megtérésre újra és újra. De ehhez magunkat is meg kell ítélni. Az igazakat pedig még a gonosz szellemi lények is erősebben támadják. Mert rajtuk vannak a szellemi hatalmi jelek. (Erről írtam bővebben a Krisztus ábrázatára elváltozunk írásban https://varadikarolibiblia.blogspot.hu/2016/09/krisztus-abrazatara-elvaltozunk.html)

Van egy nagyon érdekes szakasz Jeremiás könyvében, ahol a nép bűneit sorolja fel az Úr (Jer.5,20-31). végül ezt mondja:

Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekszenek majd utoljára?! (Jer 5,30-31)

De mit cselekszenek utoljára? Ezért hoztam fel a próféta történetét, akinek ma nem is tudjuk a nevét. Ezért hoztam fel Káleb, Mózes, Jézus történetét. De mit cselekszenek utoljára. Tudjuk, hogy az Úr nem gyönyörködik a gonosz elveszésében (Ezék.33,11). Ezért fontos a szív állapota, ezért veszélyes a keserűség a szívben, mert kiejt a kegyelemből. Mert az számít, hogy mit cselekszem utoljára. De miért is ez számít? Azért, mert a szívnek az állapota abban a pillanatban számít, amikor az Úr magához vesz. Ennek idejét pedig senki sem tudja előre.

Mondta pedig neki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; amiket pedig készítettél, kiéi lesznek? (Lk 12,20)

Ezért bolond az, aki a földi dolgokra készül, és nem a mennyei életre. Ezért kell mindenkor készen állnunk, mert egyikünk sem tudja, hogy mikor veszi magához az életét az Úr.

Te pedig, embernek fia, szólj néped fiaihoz: Az igaznak igazsága meg nem menti őt a napon, amelyen vétkezik, és a hitetlen hitetlensége által el nem esik a napon, melyen megtér hitetlenségéből, és az igaz nem élhet az ő igazsága által a napon, melyen vétkezik. (Ezék 33,12)

Ezt szeretném egy másik szempontból megvilágítani. Ha tisztában vagyok azzal, hogy mit tett értem Jézus. Ha tudom, hogy a kegyelme tart meg. Ha tudom, hogy mindent az Úrtól kaptam, ami ehhez az élethez kell. Ha tudom, hogy milyen drága árat fizetett értem. Ha tudom, hogy Ő elevenít meg a belém oltott Szent Szellemével. Elmondta, hogy milyen ígéretek várnak, és ezt meg tudom taposni azzal, hogy elfordulok Tőle, és mégis ennek a világnak a dolgai, vagy a hústest kívánságai felé fordulok, akkor minden addigi tettemet semmissé teszem. Azért, mert azzal azt mondom ki, hogy ami eddig történt, az mégsem elég jó ahhoz, hogy az egész életem oda tudjam érte áldozni. Nem érdekel, hogy merre akar tovább vinni, én itt megállok. Hatalmas súlya van az ilyen cselekedetnek. Ha bármikor visszafordulok a világi kívánságok felé, akkor abban a pillanatban azt mondom, hogy az többet ér, mint amit az Úr ígért nekem.

Ezért számít az, amit utoljára tettem. Mert ez igaz a bűnösre is. Amint megtér, akkor a szívében azt mondja ki, hogy nem kell a korábbi élete, hanem az Urat választotta. Ha ilyenkor veszi magához az Úr, ahogyan a latort is, akkor „jól jön ki” a helyzetből, és megmenekül. Ezért figyelmeztet minket lépten-nyomon az Új Szövetség, hogy ragaszkodjunk a hitünkhöz, és tartsunk ki mindvégig. Ez egy folyamatos harc egy háború kellős közepén.

Háború idején nem engednek szabadságra senkit, és a bűn nem menti meg azt, aki elkövette. (Zsid 3,14 – RÚF)

Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk. (Zsid 3,14)

Az igaznak az ösvénye pedig igen keskeny, és ahogyan megy előre, úgy szűkül az út. Jézust kell követni. Az ösvény pedig egy lábnyom széles, az ő lábnyomának a szélessége.

Mondta pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én értem, az megtartja azt. Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall? (Lk 9,23-25)

Át a pusztán

admin Hitélet ,,,

Hogy mindazok az emberek, akik látták az én dicsőségemet és csodáimat, amelyeket cselekedtem Egyiptomban és e pusztában, és megkísértettek engem immár tízszer, és nem engedtek az én szavamnak: Nem látják meg azt a földet, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak; senki nem látja azt azok közül, akik gyaláztak engem. De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más szellem volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement, és örökségül bírja azt az ő magva. (4Móz 14,22-24)

Az Úr mindenkinek megadta és megadja a lehetőséget az örök életre. Az ószövetségi idők pogány népei között is, akinek olyan volt a szíve, azok bizonyosan az Úrhoz kerültek (Róm.2,14-15). Hogy ki számít igaznak az Úr előtt, az önmagában is egy nagy téma, ezért ezt itt most nem tudom megtárgyalni. De az ószövetség idején is, ugyanúgy, ahogyan ma is, a szív és a hit igazságát számítja be Isten az embernek, és nem a törvények betartását. Mivel ez teljesen az egyén felelőssége, ezért mondhatjuk, hogy Jézus áldozatának van egy objektív és egy szubjektív oldala. Az objektív oldal az, hogy Ő az áldozatával valóban megváltott mindenkit a bűneiból, és az Ő áldozata valóban olyan súlyú, ahogyan meg van írva. Ez azonban nem válik szubjektív megtapasztalássá, amíg én magam oda nem megyek Hozzá, és kérem a saját bűneim bocsánatát. Akkor lesz az Ő áldozata számomra megmentéssé, vagy ahogyan magyarul mondjuk, üdvösségem lesz Általa. Az ószövetséghez képest van egy új feltétel. Aki nem fogadja el Jézus bizonyságát, az nem üdvözülhet.

Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak. (Mt 22,14)

Isten mindenkit meghívott az örök életre, de ezt a meghívást nem mindenki fogadja el. Ezért vannak sokan a hivatalosok. A választottak ellenben kevesen vannak, akikről azt mondja az Úr, hogy „választott edényem” (ApCsel.9,15), mint az apostolok is.

Így volt ez a zsidó néppel is, ahogyan ma a keresztény társadalommal is. Aki akkor ott élt Egyiptomban, az mindenki hivatalos volt az ígéret földjére. Egységesen mindenkinek szólt a szabadítás. Együtt is indultak el. Akkor még mindenki úgy gondolta, hogy végigmegy ezen az úton, egészen a célig. De nem így történt.

Voltak mindnyájan a megszámláltattak: hatszázháromezer és ötszáz ötven. (4Móz 1,46)

A léviták egyáltalán nem voltak megszámlálva, sem a nők, sem a gyermekek. Ehhez jöttek még a gyülvész népek, akik nem is zsidók voltak. Becslések szerint kb. 1-3 millió főt számláló csoportról beszélhetünk. Ahogyan a tegnapi bejegyzésben is taglaltam, sokféleképpen élték meg az emberek ezt az utat. Sokan vissza akartak fordulni. Az Úr azonban többször megkegyelmezett a zúgolódó népnek, de egyszer ennek a türelemnek vége lett.

Mondd meg nekik: Élek én, azt mondja az Úr, hogy éppen úgy cselekszem veletek, amiképpen szóltatok az én füleim hallására! E pusztában hullanak el a ti holttesteitek, és pedig mindazok, akik megszámláltattak a ti teljes számotok szerint, húsz esztendőstől fogva és azon felül, akik zúgolódtatok ellenem. És nem mentek be arra a földre, amelyre nézve felemeltem az én kezemet, hogy lakosokká teszlek abban titeket; Kálebet, a Jefunné fiát és Józsuét, a Nún fiát kivéve. (4Móz 14,28-30)

Istennek majdnem minden tulajdonságáról úgy tudjuk, hogy végtelen. Egyet kivéve. Ez pedig a türelem. A türelmének egyszer vége van (2pét 3,9). Különben nem lenne vége a világnak, mert végtelen ideig várna az ítélettel, végtelen türelemmel elnézve a hitetlenséget és engedetlenséget.

Pont emiatt, a kegyelem időszakának egyszer vége lesz. Többször figyelmeztet Jézus, hogy egyszer becsukják az ajtót (Mt.25,10-11; Lk.13,25). Jézusnak, a földön van hatalma megbocsátani a bűnöket (Mt9,6; Mrk 2,10; Lk.5,24). A halál után, amikor már mindent színről-színre lehet látni, akkor már csak az marad mindenkinek, amit itt a földön gyűjtött. A cselekedetei szerint fog mindenkit megítélni (Jel.20,12).

Pál apostol, akihez a mai hívő közösségben kevesen mérhetik magukat, azt merte csak mondani magáról, hogy:

Ha valami módon eljuthatnék a halottak feltámadására. Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus. Atyámfiai, én önmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna: (Fil 3,11-13)

Ha valaki példaképet keres a mai keresztény világban, akkor nehezen fog olyat találni, akit példaképül választhat magának. Amiket olvasunk az Új Szövetségben, azokat csak hírből ismerjük. Itt most nem elsősorban a csodákra gondolok, hanem az odaszánt életekre. Hogyan lehetett olyan tiszta a gyülekezet, hogy a hazugnak meg kellett hania (ApCsel.5.fej.). Hogy az apostolok még egymást is megintették, ha nem az Úr szerint jártak (Gal.2,11). Ezekhez az életekhez, még az Úr is bizonyságát tudta adni, jelekkel, csodákkal és olyan kijelentésekkel, amelyekről ma csak álmodunk. Nagyon kevés az Úr tanítványa manapság, pedig erre kellene törekednünk mindannyiunknak, hogy utána újabb tanítványokat tudjunk nevelni (Mt.28,19). Ezért van kevés atya a gyülekezetekben (1Jn.2,13-14), mert csak az tud atyává lenni, aki megismerte az igazi Atyát, aki átment már a maga pusztáján! Az tud másoknak utat mutatni, az tudja az életét felmutatni. Ahogyan Pál is a sok szenvedését tárta a gyülekezetek elé, de mellé mindig azt mondta, hogy megéri végigcsinálni!

Folyamatosan úgy kell élnünk, hogy a hitünk és az Istenbe vetett bizalmunk vezérelje a cselekedeteinket. Ma is az a probléma, hogy attól félünk, akitől nem kellene, és attól nem félünk, akitől kellene (Lk.12,4-5).

Hallgassatok rám, kik tudjátok az igazságot, te nép, kinek szívében van törvényem! ne féljetek az emberek gyalázatától, és szidalmaik miatt kétségbe ne essetek! Mert mint a ruhát, moly emészti meg őket, és mint a gyapjat, féreg eszi meg őket, és igazságom örökre megmarad, és szabadításom nemzetségről nemzetségre! (Ézs 51,7-8)

Az emberektől félünk, és nem az Istentől. Ezért fontos ismerni Isten bizonyságait, cselekedeteit és ígéreteit. Ha nem tudom, hogy Ő kicsoda, akkor nem is fogok tudni bízni benne. Ha viszont tudom, akkor pedig ne hagyjam magam megfélemlíteni emberektől. Istent, magunkat, testvéreinket és a családunkat megismerni a pusztában lehet legjobban.

Visszatérve a zsidó nép történetéhez. Ott álltak Kánaán bejáratánál, és megtapasztalták Isten hatalmas csodáit és tetteit, de mindezek után mégis megijedtek az emberektől és óriásoktól. Még mindig nem hitték el, hogy ki az ő Istenük. Ezzel elfogyott Isten türelme irántuk, és kimondta az ítéletét, hogy Józsuét és Kálebet kivéve, mindenkinek, aki húsz év feletti, a pusztában kell meghalnia. Egy több mint egymilliós népből, csak két ember mehetett be az ígéret földjére. Döbbenjünk meg! Az elveszőket nem tartotta meg az, hogy átélték a csodákat, hogy látták Isten munkáját, hogy elvitte őket egészen az ígéret földjéig. A szívük nem került Istenhez közelebb. Hiába vagyok jó gyülekezeti tag, és vagyok aktív a gyülekezeti munkában, ha a szívem közben nem telik meg Isten ismeretével, és nem ismerem meg Őt bensőségesen. Nem számít, hogy milyen tanítást hallok, hogy látom a gyógyulásokat és más csodákat a gyülekezetben, ha nekem nincs személyes megtapasztalásom az Úr hatalmáról és valóságáról a saját életemben! Semmi nem számít, csak az új teremtés (2kor.5,17; Gal.5,17), és az abban való növekedés.

Emiatt buzdít sokszor és sokféleképpen a Szent Szellem az Új Szövetségben is, hogy maradjunk meg a hitben. Más nem téphet ki minket Isten kezéből (Róm.8,38-39), de mi elengedhetjük (2Tim.3,13) a kezét.

Ha ugyan megmaradtok a hitben alaposan és erősen, és el nem távoztok az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok, amely hirdettetett minden teremtménynek az ég alatt; amelynek lettem én, Pál, szolgájává. (Kol 1,23)

Ha visszatérünk Józsué és Káleb példájára, akkor láthatjuk, hogy a negyven év pusztai vándorlás semmit nem vett el az erejükből. Mint mond Káleb:

Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. (Józs 14,11)

Nemhogy belefáradt volna a pusztai életbe, hanem még talán meg is erősödött. Amikor ezt mondta, már nyolcvan éves volt. Azért adhatta meg nekik az Úr előre azt a bizonyságot, hogy ők bemennek az ígéret földjére, mert látta a szívüket, hogy mindvégig megállnak mellette. A Jelenések könyvének gyülekezeti levelei arról tesznek bizonyságot, hogy minden gyülekezetben lehetnek olyanok, akik győzedelmes életet tudnak élni. De ők mindig csak a kisebbség, ahogyan az Egyiptomból kijött zsidók közül is csak ketten mehettek be az ígéret földjére. Az Úr mindig számon tartja az övéit (1Kir.19,18; Róm.11,4), ezért nem kell félnie senkinek, hogy megfeledkezik róla az Úr, akárhol legyen is. De nekünk sem szabad egy percre sem lankadnunk, hogy elnyerjük az életnek koronáját (Jak.1,12).

Annak okáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk lévő küzdő tért. Nézve a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, aki az előtte lévő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek lelkeitekben elalélva. Mert még vérig nem álltatok ellent, tusakodva a bűn ellen. És elfeledkeztetek-e az intésről, amely nektek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad. (Zsid 12,1-6)

Ne féljünk a pusztán átmenni, ha arra visz az Úr! Ott mindennek kiderül a maga valója, és ott ismerhetjük meg magunkat is igazán, illetve azt, hogy mi fontos az életünkben. Ott elfogy minden, amit Egyiptomból, vagyis a világból hoztunk magunkkal. Semmi nem maradhat abból mire bemegyünk az ígéret földjére. Csak az maradhat, amit az Úr ad. A nagy többség nem tud átmenni a pusztán sikerrel. Látjuk, hogy Mózes sem mehetett be az ígéret földjére. De aki átmegy, annak nagy ígérete van. Ma is, mint a zsidó nép vándorlása idején, a győztesek (ahogyan a Jelenések könyve is nevezi őket) viszik előbbre Isten országának ügyét, ők harcolják meg a nehéz harcokat az egész gyülekezetért. Merjük elengedni azokat, akik nem akarnak a pusztán átjönni velünk. Csak kövessük az Úr vezetését, és higgyük el, hogy Ő a legjobbat akarja nekünk. Ha bevisz a pusztába, akkor bízzunk Benne, hogy ki is hoz onnan. Ne adjuk fel!

Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak. (Róm 8,28)

Isten népének keveredése – legyen hatalmas tiltótábla!

admin Hitélet ,,,,

Nem jó a ti dicsekedésetek. Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja. (1Kor 5,6)

Van egy érdekes szabály, amely a jó és rossz között figyelhető meg. Egy kis rossz meg tudja rontani a sok jót. Egy rossz alma megrontja a korás jó almát. A kis jó pedig nem képes a sok rosszat átváltoztatni (1Kor.15,33). A példabeszédek is sokszor figyelmeztet, hogy ne járjunk rossz társasággal, mert előbb utóbb megrontanak.

Az ember társas lény, és szeret valahová tartozni. Ezért lehetett Jézusnak oly nagy emberi szenvedés, amikor élete végén egyedül maradt, mert még a tanítványai is elfordultak Tőle. Arra viszont nagyon kell vigyázni, hogy hová tartozunk. Kikkel vagyunk együtt. Ami kicsiben megtörténik egy baráti társaságban, az nagyban megtörténik egy egész néppel.

Az gondolom mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a zsidó nép ószövetségi története fizikailag, vagy másképp mondva testben mutatja be azt, amely velünk, újszövetségi hívőkkel szellemben történik meg. Ennek az analógiáján elindulva, tisztán látszik, hogy mit tudnak tenni azok, akik nem követik ugyanazt az elhívást, akik nem ugyanabban hisznek, akiknek nem ugyanaz az értékrendjük, mint mint azoknak, akik Isten akaratában járnak.

Amikor kijött Isten népe Egyiptomból, akkor nem csak magukban jöttek ki. Voltak közöttük olyanok, akik látva Isten hatalmas erejét és védelmét a saját népén, azt mondták, hogy velük tartanak, hogy őket is megvédje ez az Isten. Ráadásul még az ígéretekben is részesülhetnek.

Sok elegy nép is ment fel velük; juh is, szarvasmarha is, felette sok barom. (2Móz 12,38)

Valahogyan úgy számíthattak erre, hogy amit a nép az ő Istenével kikapar magának, annak ők tisztán haszonélvezői lesznek. A számítás jónak tűnt, csak éppen arra nem számítottak, hogy az ígéret beteljesülésének mekkora ára lesz. Ezt még akkor maguk a zsidók sem tudták. Csak követték a hívó szót, mert már szabadulni szerettek volna a rabszolgasából. Ezt érezheti ma közülünk bárki, akit nyomaszt ez a világ, amiben élünk. (Utalok egy korábbi bejegyzésre: Kiszabadultunk a világból https://varadikarolibiblia.blogspot.hu/2016/08/kiszabadultunk-vilagbol_29.html )

Szintén általánosan elfogadott, hogy az ószövetségi Egyiptom példázza a világot számunkra. Ahogyan akkor kijött a zsidó nép Egyiptomból, úgy hoz ki minket is Isten a világból, ahol annak rabszolgái voltunk. Arra készüljünk fel, hogy amennyit a zsidó nép könyörgött Istenhez a szabadításért, nekünk is kérnünk kell az Urat, hogy szabadítsa meg a szívünket a világtól. Ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha felismerjük a helyzetünket a világban, és elkezdjük a világot teherként érezni. Mert amíg szeretjük, addig nem fogunk tudni „kijönni” belőle, és az Úr sem fog tudni minket kihozni, mert a szívünk mindig vissza fog oda vágyódni. Ha pedig mi elszántak is vagyunk, hogy otthagyjuk a világot, ha vannak köztünk olyanok, akik szeretik, és nem is akarják otthagyni, akkor könnyen megélhetjük azt, amit a zsidó nép.

De a gyülevész nép, amely köztük volt, kívánságba esett, és Izrael fiai is újra siránkozni kezdtek, és mondták: Kicsoda ad nekünk húst ennünk? (4Móz 11,4)

Akinek a szívében csak a jobb utáni vágy van, de nincs meg bene az, hogy bármi áron elhagyja a mostani rosszabb világot, akkor az előbb-utóbb elkezd a világ után sóhajtozni. Ezért nagy a bűne azoknak az egyházaknak, akik nem hirdetik a világtól való elszakadást, hanem még be is viszik a világi szokásokat az egyházba. Mert ezzel megvakítják a hozzájuk csatlakozókat a megszentelődés felé vezető útra. Az ilyen keresztény élet pedig eleve kudarcra van ítélve. Állandó csalódás lesz, mert nem lehet mindkét világból a legjobbat megkapni.

Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és e világi gazdagságnak. (Mt 6,24)

Ezért akik nem elszántan keresik az Isten országát, azok sok olyan cselekedetet meg fognak kérdőjelezni, amely nekik „már nem fér bele” a normális életbe, amely nem más, mint a világgal keveredett, a világi „jókat” is megélni kívánó élet.

Ahogyan a zsidó népet is testi kívánságokkal tudták elfordítani az Istentől, úgy ma is a keresztény közösségekbe bekerül a világ szeretete. Amikor még keresztény bálok is vannak, akkor annak már vészjelzésnek kell lennie, hogy mennyire szeretjük a világot. Lehet, hogy nem iszunk a bálon alkoholt, de mulatni és táncolni, mint a világiak teszik, azt szeretnénk. És erre azt lehet mondani, hogy az nem bűn. Ez így is van, önmagában ez nem bűn. De fel kell ismerni benne a világhoz való kötődést, és a világ még meglévő szeretetét. Ha nem az Úr az én örömöm forrása, és még szüksége van a hústestemnek is örömforrásra, akkor tudhatom, hogy még az Úrhoz közelebb kell mennem, mert még van helye a világnak bennem. De Jakabtól tudjuk, hogy a világ szeretete nem lehet Istennek tetsző (Jak.4,4), mert ez a világrend nem Isten szerinti, ezért nem is tudja elfogadni.

A puszta, ahová először vitte Isten a népét, az egy kietlen hely. Ahogyan Mackintosh írja, az Elmélkedések Mózes 1-5 könyvéről című művében, a pusztában csak az van, amit odaviszünk. A puszta azért puszta, mert ott nincs semmi. Aki már megjárta Istennek a pusztáját az életében, az még ezen kívül egy másik tényt is felismer. A pusztában minden és mindenki megmutatja a maga valóját. Ott nincs képmutatás, nincs színlelés. Ott mindennek és mindenkinek felszínre kerül a lényege. Ott az ember minden haszontalan dolgot eldob magától, hogy ne kelljen tovább cipelnie. Ezt azonban csak egyféleképpen lehet megtenni. Úgy, hogy bízom Istenben, és megállok hittel az Ő ígéreteiben. Ha nem tudom elhinni, hogy nem ez a földi élet az ami számít, hanem egy másik, amelyet most nem látok, sőt az egész világ az ellen az élet ellen beszél, akkor nem fogok tudni végigmenni a pusztában. Ezért nem tudnak átmenni a pusztán azok, akik a régi életre vágynak. Ahogyan Lót felesége is visszavágyott a szodomai életre, és ez lett a végzete. Menthetetlen volt. Az ilyen ember még Isten számára is menthetetlen. De nem azért, mert Ő nem tudná megmenteni, hanem azért, mert Ő az akaratunk ellenére nem tesz semmit.

A mai gyülekezeti életben is természetes, hogy vannak olyanok, akik nem tudnak még átmenni a pusztán, nem tudnak elszakadni a világtól. Ez rendben is van, mert ez egy folyamat, és ennek sebessége teljesen egyéni. Talán egy példa utalhat ennek sebességére, Jézusnak, a bűnös asszony kapcsán mondott történetének tanulsága:

És mikor nem volt nekik miből megadni, mind a kettőnek elengedte. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban?Felelve pedig Simon, mondta: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus mondta neki: Igazán ítéltél. (Lk 7,42-43)

Akinek több bűnét bocsátja meg az Úr, az jobban szereti Őt, ezért képes nagyobb áldozatokat is meghozni, mint aki igaznak tartja magát, vagy kevébé bűnösnek. id. Zimányi József egyik tanításában mond egy példát, amikor egy igehírdetés után mondta valakinek, hogy jó lenne továbbmenni azon az úton, hogy leteszi a bűneit. Az pedig felháborodva válaszolta, hogy már letette az alkoholt, és neki nincs több bűne. Az az egy volt, de több nincs, és hagyja őt ezzel békén. Ilyen hozzáállással valóban nem lehet a megszentelődés felé menni. Ezért szenvednek sokan hajótörést a hitben (1Tim.1,19), mert azt gondolják, hogy „ennyi áldozat már elég a bűneimért, többet nem kívánhat az Úr”.

Ezért kell éles különbséget tenni a testvérek között, mert aki nem az Úr akaratát akarja, az nem tud egy idő után tovább jönni, és csak lázítani fog, és vissza akar fordulni. Az ilyenek miatti ítéletet látjuk a zsió nép történetéből, hogy mennyire felbosszantották Istent, és mi lett a vesztük (Júd.5; Zsid.3,15-19). Fel kell azonban ismernünk azokat, akik akarják, és csinálják is amit az Úr mond nekik, de még „többet nem bírnak”. Jönnek, ahogyan csak tudnak. Ezek a testvérek, akárhol is álljanak az útjukon, valódi testvérek, és nem érheti őket semmi kárhoztatás. Ők megteszik azt, amit az Úr kér tőlük, és az Úr tudja kitől mennyit követelhet meg. Ezért nem lehet emberi szabályt hozni a gyülekezeti életre, hanem egyedül a Szent Szellem vezetését szabad követni! Csak a Szent Szellem tudja megmondani valakiről, hogy ő valóban az Urat követi, vagy sem. Ezért nem szabad az ilyen testvért megítélni, mert ő mindent megtesz, és nem az ő felelőssége az, hogy éppen hol tart ezen az úton (Róm.14,4). Mert Isten senkit sem enged feljebb kísérteni, mint elbírja (1Kor.10,13). Aki már kicsit érettebb az Úr követésében, és sok tapasztalaton átment, az tudhatja, hogy mennyi türelemmel vezet végig valakit Isten ezen az úton. Folyamatosan figyelve arra, hogy lélekben „normális” emerek maradjunk, és ne omoljunk össze a változások súlya alatt.

Voltunk olyan gyülekezetnek a tagjai, ahol azt mondták, hogy lassítani kell, a leglassabb hívő tempójában menjen a gyülekezet, hogy ő is tudjon velünk jönni. Szinte nem is történt semmi abban a gyülekezetben, és akik fejlődhettek volna, azok meg „elunták”, hogy nem tudnak továbblépni az Úrban. A leglassúbbak meg nem kaptak motivációt, és nem láttak jó példát, hogy miért érdemes küzdeni. Állóvíz lett, ahol mindenki megmaradt a régi életénél. Ha Mózes és a többi vezetők nem álltak volna erősen a helyükön, akkor a zsidó nép is többször visszafordult volna az ígéret földjére vezető útról. Ezért nem lehet kicsinyíteni a vezetők felelősségét. De nem is lehet minden felelősséget rájuk hárítani, mert az Úr ítélőszéke előtt mindannyiunknak egyedül kell megállnunk (2Kor.5,10). Ott nem lehet majd mutogatni, hogy mások miatt kerültem ilyen helyzetbe. Ezért is mondom mindenkinek, hogy ha szomjazik és fejlődne, de olyan helyen van ahol nincs lehetőség, ahol inkább elkeserítik, mint építik, akkor jöjjön ki onnan. Egy életünk van, itt kell beteljesítenünk mindazt, amire az Úr egyenként mindannyiunkat elhívott. Ha távol tartanak az Úr megismerésétől, akkor az örök élettől tartanak távol (Jn.17,3).

Attól, hogy valaki gyülekezetbe, vagy istentiszteletre jár, attól még lehet hitetlen. Hiszen a hívő jelentése sem az, hogy elfogadja, elhiszi, amit a Biblia mond, hanem hűséges az Úrhoz. Azt mondja Jézus, hogy aki szereti Őt, az megtartja a parancsolatait (Jn.14,24). A hit szó görög jelentése az inkább bizalom. Ha hiszek valakinek, akkor bízom a szavában. Csak ezzel az Istenbe vetett bizalommal lehet igazi hívő életet élni. Akiben nincs meg ez a bizalom, az hitetlen. Mert aki hitben erőtlen, mert még az Úr útjának elején van, az rendben van. De ha valaki évtizedek óta „egyhelyben” topog, akkor ott már valami nincs rendben. A gazda egy darabig eltűri, hogy nincs gyümölcs, de nem sokáig.

És ezt a példázatot mondta: volt egy embernek egy fügefája szőlőjébe ültetve; és elment, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talált. És mondta a vincellérnek: íme három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelve, mondta neki: Uram, hagyj békét neki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt. (Lk 13,6-9)

Egy ideig Isten is vár mindenkire, hogy gyümölcsöt teremjen. De ha az illető nem akar továbbmenni az úton, akkor az Úr is otthagyja. Ezért ne legyünk együtt hitetlenekkel, mert hamis írgalommal, hamis szeretettel és hamis szelídséggel még azt is elveszíthetjük amink van.

Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nekik Istenük, és ők én népem lesznek. Annak okáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket, És leszek nektek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és lányaimmá, azt mondja a mindenható Úr. (2Kor 6,14-18)

A hit, hívőség és vallás fogalmak tartalmának változása

admin Bibliai témák ,,,

A hitéletben is, mint életünk több területén, használunk olyan szavakat, amelyek jelentésével nem vagyunk igazán tisztában, illetve jelentésük módosult és sekélyesebb lett, mint az eredeti tartalmuk.

A jelenlegi világkorszak a vége felé közeledik, ez kétségtelen. Van egy olyan globális mozgató ereje a jelenkori emberi civilizációnak, amely nem az ember érdekeit szolgálja. Ennek a tervnek része, hogy az emberek már ne is tudják, hogy mit beszélnek, s a szavak is már csak üresen csengjenek. Hogy mire is gondolok? Ahogyan régebben az adott szónak nagy ereje volt, a becsületszónak élet-halál kérdés volt a megtartása, ma már az írott szavaknak sincs becsülete.

A hit témaköre ezen belül egy igen kényes része az életnek, hiszen ha én az életem egy olyan világképre alapozom, ami már nem is azt jelenti amit jelentenie kellene, akkor tévútra visz engem, és ahelyett, hogy megmentene, a halálba visz.

Isten az ígéjét adta nekünk, ami kimondott szavakból áll. Ha ezeket a szavakat megváltoztatjuk, vagy más jelentést rakunk melléjük, akkor nem tudják betölteni az eredeti szerepüket, amiért is mindenekelőtt Isten nekünk adta őket. Ha egy szövegről, vagy beszédről van szó, (hogy ki mit írt, vagy mondott) akkor a szavaknak elsöprő jelentősége van, hiszen a szavak hordozzák az átadni kívánt gondolatok tartalmát. Egy képnél, a színek, formák, alakok, a jelenet, stb. hordozzák a mondanivalót. Amikor szövegről van szó, akkor a használt szavak adják meg ugyanezt a többszintű kifejezést. Ezért kulcskérdés, hogy milyen szavakkal mondom el és írom le a mondandóm. (megjegyzés: természetesen nem a személyes beszédről van szó, mert ott a jeletés lényegi részét maga a beszélő hordozza, hogy milyen hangsúllyal, milyen komolysággal, milyen hangerővel, milyen testbeszéddel, stb. adja át az üzenetet.)

Ha megvizsgáljuk a hitvilághoz tartozó néhány alapszavunk jelentésbeli változását, akkor tetten érhetjük azt a változást, amely a mai kereszténységben is sok probléma gyökerét jelenti, hiszen mást hiszünk arról, amit valójában teszünk.

A tömörség érdekében most csak a hit, hívő, vallás szavak jelentésbeli változását szeretném átnézni, mert ebből megtudhatjuk, hogy valóban hiszünk-e, és valóban hívők vagyunk-e.

Kezdjük a vallás szóval. Az eredeti jelentése egészen más, mint a ma használatos. Sokan ma már késznek vesszük a szavakat, és nem is gondolkodunk el az eredetükön, pedig a magyar nyelv kifejezetten leíró nyelv. Szóval a vallás szó jelentése: Nyilatkozat, amely által állítjuk, bizonyítjuk, hogy valami így vagy úgy van, vagy ellenkezőleg, tagadjuk. Ez az elsődleges jelentése. A másodlagos jelentése pedig ennek folyománya: Szóbeli és tettleges kijelentés, hogy bizonyos hitágazatokat hiszünk és követünk. Figyeljük meg, hogy szó szerint megvalljuk azt amiben hiszünk, és szavainkkal és cselekedeteinkkel bizonyítjuk, hogy abban hiszünk. Aszerint élünk, amit vallunk. A belső meggyőződésünket valljuk meg a vallásunkkal, és e mellé tesszük az életünk beszédét és cselekedeteit. Innen indul ki a hitéletünk külső megnyilvánulása. Eredetileg, ez a szó csak alanyra vonatkozóan volt értelmezhető, tehát valaki vall valamit.

A mai korra ez a jelentés leszűkült az isteni hittel kapcsolatos megnyilvánulások, szertartások, tanítások egységes rendszerére. Eltávolodott az alanytól, és attól, hogy megvallom az életemmel a hitemet. Más szavakkal, külső bizonyságát adom a belső hitemnek. A mai jelentés már csak egy hitrendszer tanait jelöli, hogy én elfogadom az adott hitrendszer tanait, de az én érintettségemről semmit nem árul el.

A vallás, jobban mondva a megvallás következő lépése, a hívség (maibb formájában a hűség), mely szerint és híven (hűen) követem azt, amit vallok. A régi jelentése megint többet árul el, mint a mai. Állandóság, melynél fogva bizonyos véleményben maradunk, határozatunkat ingadatlanul követjük. Azzal, hogy hűséges maradok a megvallásomhoz, irányba állítom az életem a belső meggyőződésemnek megfelelően. A hűség jelentése is megfakult mára, és annyi maradt belőle, hogy valamihez vagy valakihez állhatatos maradok. Elveszett belőle a korábbi döntésnek megfelelő határozottság, illetve a korábbi véleményemben való megmaradás. Eredetileg a hűség össze van kötve a vallásommal, vagyis az én hitvilágommal, még ha csak erkölcsi szinten is. Mára ez lekopott annyira, hogy csak valami vagy valaki mellett maradok.

Az eredeti jelentések vonalán a következő lépés az, hogy ha én megmaradok a vallásom mellett hűséggel, akkor leszek hívő, vagyis olyan, aki hisz és bízik valakiben. Tehát a vallásom következő lépése az, hogy azért maradok hűséges a megvallásomhoz, mert bízom az Istenben, hogy amiben hiszek, az úgy van. A bizalmam Belé helyezem. Ez a hívő szó, mára lefogyott annyira, hogy „vallásos ember”. Tehát megáll azon a szinten, hogy én elfogadok egy hitrendszert, elhiszem azt. Ez ma a keresztény világban egy óriási probléma, hiszen – egy kedves pásztor szavaival élve – így lesz az ember elméleti hívő. Az elmémmel elfogadom a hitrendszert, de az életem nem teszem mellé. Ez azonban a bibliai hitben nem elég az üdvösséghez. De ha valaki a mai értelemben vett szavak jelentését nézi, akkor teljesen elegendőnek látszik ez a mentális elfogadás.

Még egy lépéssel tovább menve, ha megvallom azt amiben hiszek és amihez hűséges vagyok, vagyis a bizalmam abba helyezem, akkor mondhatom el, hogy hiszek vagyis valamit bizonyosnak, igaznak tartok, vallok, mint olyanról meg vagyok győződve , különösen valamit alapos tekintély, igaz tanúk után megismerek és tudok. Ez az eredeti jelentése a hisz igének. Egy mély meggyőződés és hiteles forrás illetve tanúk által bizonyított állítás igazságként való elfogadása, melyet vallok és hűen követek a beszédemmel és cselekedeteimmel. Mai értelmezésében a hisz az valamit igaznak tekint, igaznak fogad el. És itt megáll. A mély meggyőződés kimarad már.

Itt zárul be a kör. Eredetileg tehát ha én elhiszem, hogy Isten létezik és él, ebbe helyezem a bizalmam és ez lesz a meggyőződésem, amit vallok hűséggel a beszédeimben és cselekedeteimben. Ezzel szemben a mai jelentések vonalán, elhiszem egy hitrendszerről amit állít, és ez lesz a vallásom. Érezzük a különbséget? A kereszténység keretein belül maradva, a mai jelentés alapján már nem jutok el feltétlenül az üdvösségre. Hiszen még egy nagy csapda áll a szavak mögött. Ma már sokan azt mondják, hogy ezt és ezt elhiszem, de azt és azt nem tudom elfogadni. Amit itt és itt írnak, az nem lehetséges. Isten olyat nem akarhat, vagy az másképp van, mint a Bibliában. Ezzel igazán az ember kimondja, hogy nem abban az Istenben hisz, amelyet Isten Igéjében találunk, hanem önmagának hisz, hiszen felülbírálja az igazságot. Mert ugye aki az egyiket mondta, az mondta a másikat is. De ha én felülbírálom, akkor már nem hiszek az írásoknak, hanem magamnak és a magam tudásának hiszek, és egy saját, szubjektív igazságot állítok fel. „Mert én jobban tudom.” Ezzel esek el végleg az üdvösségtől. Mert ha hiszem, hogy aki az írásokban van létezik, és olyan amilyennek bemutatják, akkor ha én azt felülbírálom azt amit róla állítanak, akkor már nem azt fogadom el valóságnak  amely a hit alapja, ugye – hanem én kreálok egy saját valóságot, amelyben már nincsenek benne a nekem nem tetsző részek.

Felhasznált irodalom:

A magyar nyelv szótára – Czuczor Gergely-Fogarasi János, 1862

Értelmező Kéziszótár – MTA, 1972-2012 változatlan kiadás Anyanyelvi könyvespolc (14000 szavas értelmező szótár) – Scriptum kiadó 2005