hívő

A tegnapi győzelem ma már nem elég

admin Hitélet ,,

És mondta az ÚR Józsuénak: Lásd! kezedbe adtam Jerikót és királyát a sereg vitézeivel együtt. (Józs 6,2)

20 Kiáltott azért a nép, mihelyt kürtöltek a kürtökkel. Lett ugyanis, amint meghallotta a nép a kürtnek szavát, kiáltott a nép nagy kiáltással, és leszakadt a kőfal magától, és felment a nép a városba, ki-ki az előtte való helyen, és bevették a várost. 21 És teljesen kipusztítottak mindent, ami csak volt a városban, a férfitól az asszonyig, a gyermektől az öregig, sőt az ökörig, juhig és a szamárig, fegyver élével. (Józs 6,20-21)

4 Felment azért oda a népből mintegy háromezer férfi; de elfutottak Ai férfiai elől. 5 És megöltek közülük Ai férfiai mintegy harminchat férfit, és üldözték őket a kaputól kezdve egész Sébarimig, és levágták őket a lejtőn. Azért megolvadt a népnek szíve, és lett olyanná, mint a víz. (Józs 7,4-5)

Az Úr Izrael kezébe adta az örökségük földjét, és az Úr seregének fejedelme is előttük ment, és harcolt értük. Amikor Jerikó alá érkeztek, akkor azt kezükbe adta, és ahogyan olvashattuk a bevezető igében is, mindent kipusztítottak benne az Úr parancsa szerint. A következő városnál, Ainál, azonban verséget szenvedtek. Hiába győztek előtte Jerikónál, az a győzelem nem volt elég arra, hogy Ai városát is legyőzzék. Ez a történet egyenes párhuzamot mutat az Új Szövetség idején élő hívők életével. Sok olyan hívővel beszéltem már, akik egy régi történetre hivatkoznak, hogy akkor az Úr milyen csodásan jelen volt az életükben, és mennyire vezette őket. Ezzel próbálták igazolni magukat. Csodás gyógyulásokról is beszélnek, vagy erőteljes szolgálatokról. Ezekben az a közös, hogy mind régen történt velük. Életük mai szakaszában azonban azt látni, hogy nincs ott az Úr keze nyoma, sőt valójában egy erős visszaesés van a hivő életükben, csak ezt nem veszik észre. A múlt dicsőségéből élnek. Az életünkben az ellenség teljes legyőzéséhez azonban nem elég egyszer győzedelmeskedni, hanem naponta meg kell küzdenünk ellene.

de aki mindvégig megáll, az megtartatik. (Mt 10,22)

Ezért mondja Jézus, hogy mindvégig meg kell állnia annak, aki azt akarja, hogy megtartsa az Úr. Ez egy folyamatos harc addig, amíg ebben a világban és ebben a hústestben lakunk. A földi életünk végéig harcban állunk az ellenséggel (a hústesttel, a bűnnel, a gonosz erőkkel). Ha tegnap megszabadított minket az Úr egy gonosz szellemtől, akkor ma meg kell tartanunk a szabadságunkat. Ha tegnap győztünk egy problémán, akkor ma meg kell tartanunk azt a győzelmet, és nem adhatjuk ki a kezünkből. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az ilyen győzelmek után a Sátán rögtön ellentámadásba kezt, és vissza akarja venni azt, amit elvesztett. Vagy a gonosz szellem akar visszajönni, vagy egy betegségnek lesznek olyan tünetei, mintha meg sem gyógyultam volna, vagy kétségeket támaszt azzal kapcsolatban, hogy mindent jól csináltam-e egy probléma megoldásával kapcsolatban. Ezért nem elég a tegnapi győzelem ma. Ma újra meg kell küzdeni a gonosszal, a bűnnel és meg kell tartanunk mindazt, amit már az Úr segítségével elértünk.

Izrael népe is hiába győzőtt Jerikónál, Ai előtt mégis elbukott, mert vétkeztek, mert Ákán eltett magának az Úrnak szentelt dolgokból. A bűn rögtön elvágta az egész népet Isten oltalmától. Ákán szempontjából is nagyon érdekes ez a történet. Egy pillanat alatt hiábavaló lett a negyven éves vándorlása a pusztában. Hiába nézte végig a sok csodát, amellyel az Úr végigvezette őket egészen Jerikóig. Hiábavaló volt a sátorban lakás negyven éven keresztül, egy szempillantás alatt a múlt minden győzelme semmivé foszlott. Hiába adott időt is az Úr a megtérésre – hiszen volt egy teljes napja, hogy bevallja a bűnét és megtérjen, – mégsem tette. Amikor másnap Józsué felhívta a népet a bűnmegvallásra, akkor nem jelentkezett. Onnantól fogva viszont már nem volt menekvés Ákán számára, mert akkor már Isten leplezte le. Amikor ráesett a sors, akkor már hiába vallotta be, hogy mit tett, már csak az ítélet maradt számára. Nem tudjuk, hogy Ákán egy volt-e azok közül, aki kijött Egyiptomból, vagy ő a pusztában már született. De ha ő egy volt azok közül, aki kijött Egyiptomból, akkor több mint negyven éven keresztül járt a pusztában. Egyiptomban hiába látta a szabadulásuk előtt az Úr összes nagy csodáját, ez az Akor völgyében már nem segített rajta. Nem hivatkozhatott arra, hogy ő hűséggel és hittel végigjárta a pusztát. Nem is kérdezte tőle senki, hogy mennyit szenvedett, vagy milyen bizonyságai vannak a múltból, hogyan győzte le a bűnt pár évvel ezelőtt. Ez mind nem számított, azon a napon. Csak az számított, hogy most mi van!

Te pedig, embernek fia, szólj néped fiaihoz: Az igaznak igazsága meg nem menti őt a napon, amelyen vétkezik, és a hitetlen hitetlensége által el nem esik a napon, melyen megtér hitetlenségéből, és az igaz nem élhet az ő igazsága által a napon, melyen vétkezik. (Ezék 33,12)

Ezért nagyon nehéz az igaznak is megállnia a megmenekülésig. Láttunk már olyat is az életben, hogy az Úr valakit nagyon hirtelen elvitt a földről, csak azért, hogy az üdvössége még megmaradjon. Mivel ilyen könnyen elesünk az Úr mellöl, ezért mondja az ige azt, hogy az igaz is alig tartatik meg (1Pt.4,18). Nem azért, mintha az Úr keze gyengébb lenne, vagy idővel elfáradna (Ézs.50,2), hanem azért, mert itt a földön állandóan harcban kell lennünk a gonosszal szemben, és könnyű elmenni a helyes útról. Mivel mindannyiunknak szabad akarata van, ezért mi magunk döntünk naponta, hogy melyik utat választjuk. Azt, amit az Úr ad elénk, vagy magunkra, vagy a gonoszra hallgatunk-e.

Ha akkor vinne el minket az Úr, amikor elfordultunk az igazságtól, akkor nem lenne számunkra mentség (Ezék.33,12). Egyikünk sem tudja, hogy mikor viszi el az Úr a földről. Az számít, hogy akkor hol vagyunk: Krisztusban, vagy nem.

Itt folyamatos háború van, és ütközetből senkit el nem bocsátanak (Préd.8,8). Ha az Úr nem hátrál meg, és nem adja fel a harcot, és küzd az életünkért, akkor nekünk sem szabad megállnunk. Olyan van, hogy az ember belefárad a harcba, de akkor kérnünk kell az Úr segítségét, hogy adjon erőt a továbbmenetelre. Hiába álltam meg a harcban tegnap, az ma már nem elég. A szellemi lények nem fáradnak el, és a Sátán sem adja fel! Az életünkért folyik a harc, az emberi lelkekért!

Ha egy földi, emberi háborút veszünk is alapul, ott is úgy van, hogy egy csata még nem feltétlen dönti el a háború kimenetelét. Lehet, hogy egyik csatában győz az egyik fél, de ha a másik máshol megveri, és többször legyőzi, akkor hiába nyert csatát a háború elején, mégis vesztes lesz a végén. Így járt Napoleon is és a náci Németország is Oroszországgal szemben. Ugyanez igaz a mi egyéni életünkre is. Amikor megtértünk, akkor sokunkat már azonnal megszabadított az Úr gonosz szellemektől, vagy betegségből. Akkor megbocsátotta a megvallott bűneinket is. De ha erre nem vigyázunk, és nem küzdünk a megtartásáért, akkor könnyen elveszíthetjük amit kaptunk. Jézus erre azonban azt mondja, hogy ilyenkor az ember állapota rosszabb lesz, mint előtte.

43 Mikor pedig a tisztátalan szellem kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresve, és nem talál: 44 Akkor ezt mondja: Visszatérek az én házamba, ahonnan kijöttem. És odamenve, üresen, kisöpörve és fölékesítve találja azt. 45 Akkor elmegy és vesz maga mellé más hét szellemet, gonoszabbakat ő magánál, és bemenve, ott laknak; és ennek az embernek utolsó állapota gonoszabb lesz az elsőnél. Így lesz ezzel a gonosz nemzetséggel is. (Mt 12,43-45)

De menjünk tovább a győzelmek kérdésével. A Biblia csupa olyan élethelyzetet tár elénk, ahol azt látjuk, hogy aki az Úr felé fordult, és megáldotta az Úr – vagy akár fel is kente valamire, mint például Dávidot – azok életük egy későbbi szakaszában átmentek nehézségeken, és azokban is meg kellett állniuk. Ilyenkor az élet viharaiban csak azok tudnak megállni, akik a kősziklára építettek.

47 Valaki én hozzám jön és hallgatja az én beszédeimet és azokat megtartja, megmondom nektek, mihez hasonló. 48 Hasonló valamely házépítő emberhez, aki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentumot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta: mert kősziklán épült. 49 Aki pedig hallgatja, de nem tartja meg, hasonló ahhoz az emberhez, aki csak a földön építette házát fundamentum nélkül: amelybe beleütközve a folyóvíz, azonnal összeomlott; és nagy lett annak a háznak romlása. (Lk 6,47-49)

Ha mi csak hallgatói vagyunk az Úr igéjének, akkor az élet viharai el fognak minket sodorni az Úr mellől. Erősen meg kell kapaszkodnunk az Úr beszédébe, az Úr igéjébe, az Úr igéreteibe, a korábbi bizonyságainkba és tapasztalatainkba az Úr valóságáról és erejéről, hogy meg tudjunk állni. Jézus itt azt mondja, hogy „aki hallgatja az én beszédeimet és megtartja azokat”, az fog megállni. Itt a földön a legerősebb kapaszkodónk az Isten beszéde. Akár a Bibliában, akár az életünkre kijelentett beszédei. Krisztus a kösziklánk. Az Ige róla tesz bizonyságot, és mindarról, hogy ő kicsoda. Ebbe kell belekapaszkodnunk, ha a viharokban és a csatákban meg akarunk állni. Olyan mélyre kell ásnunk az életünkben, hogy a sok korábbi ismeret, tapasztalat, emlék, amibe eddig kapaszkodtunk, az mind kitisztuljon az életünkből, és „elérjük” Krisztust. Hogy az maradjon számunkra a kapaszkodó, amit ő mondott, és ne az, amit az emberek mondanak, ne az emberi bölcsesség. El kell hinnünk, hogy azok vagyunk és ott vagyunk, amit az ige mond rólunk. Ha azt mondja az ige, hogy meghaltunk a vízsírban (Róm.6,2-4), akkor valósággal meghalt az óemberünk. Ha azt mondja, hogy új teremtés vagyunk (2Kor.5,17), akkor ténylegesen új teremtés vagyunk, és nem szabad elhinnünk, hogy ez nem így van. Ha azt mondja, hogy az ellenség minden seregén taposunk (Lk.10,19), akkor valóban taposunk. Ha azt mondja, hogy Benne vagyunk (Jn.6,56), akkor valóban benne vagyunk. Ezért kell beteljesednünk az Igével, mert akkor tudjuk az értelmünket elváltoztatni, és akkor tudunk megállni az ellenséggel szemben. Hogy ne mondjam ezért támadja a Sátán Isten igéjét, hogy ne tudjon az ember megállni ellene. Az ige mellé még oda kell tennünk Isten személyesen nekünk adott igéreteit, ahogyan Ábrahám is tette (Róm.4,20-21). De hozzá hasonló emberekről tesz bizonyságot a Zsidókhoz írt levél 11.fejezete. Amit nekik mondott az Úr, abba belekapaszkodtak, még ha az életük el is veszett közben. Ez mind kell a győzelemhez.

Ha így megerősítjük magunkat az igében és az igéretekben, akkor tudunk újra és újra felállni és továbbmenni, akármilyen pofonok, vagy fájdalmak érjenek is bennünket. Az Úr pedig azt mondta, hogy velünk lesz minden napon, amíg a világ világ (Mt.28,20). Ahhoz, hogy naponta megállhassunk mellette és benne, úgy kell cselekednünk, ahogyan az apostolok cselekedték:

És foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. (ApCsel 2,42)

Ezzel legyünk foglalatosak mi is, mert csak a mindennapi közösség tud minket megtartani a harc idején. Ha él bennem Isten igéje és beszédei, akkor van fegyverem a gonosszal szemben. Ha naponta úrvacsorázom, akkor tudhatom, hogy ma is meg lettem mosva az Úr Jézus vérével, és ma is kaptam a bűneimre bocsánatot. Ma is itt van bennem Jézus, és én ma is őbenne vagyok. Az ő vére ad életet ma is, és az ő beszédei elevenítenek meg ma is (Jn.6,63). Ahogyan mondja, hogy az áll meg a vihar idején, aki megtartja a beszédeit. Az Úr beszédei körül forog az életünk, mert itt a földön csak abba kapaszkodhatunk bele! És ha egyszer már belekapaszkodtunk, akkor ő hatalmas és kegyelmes arra, hogy megtartson minket:

Jó az ÚR, erősség a szorongatás idején, és nem hagyja azokat, akik benne bíznak. (Náh 1,7)

Az életünkben többször volt olyan pont, amikor megálltunk, és végigvettük, hogy mi történt velünk, és hol láttuk az Úr kezének munkáját. Számba vettük, hogy mit mondott nekünk, és csak úgy tudtunk továbbmenni. Csak az így megerősített szívünkkel tudtuk azt mondani az Úrnak, hogy itt vagyunk, és követünk téged amerre viszel minket. A tegnap csatái és győzelmei segíthetnek abban, hogy meglássuk az Úr szabadítását az életünkben, és ezzel felövezve a szívünket legyen bátorságunk a mai nap harcainak is nekivágnunk. Ne hagyjuk veszni az eddig megtett utat. A múlt nem tud minket megtartani, de erőt adhat ahhoz, ami még ránk vár. Ne feledjük, hogy minden napnak meg van a maga terhe (Mt.6,34), és az Úr nem enged minket feljebb kísérteni, mint ahogy elbírjuk (1Kor.10,13).

Az Úr legyőzte minden ellenségét! Ő nem fog meghátrálni! A gonosz nem győzhet, mert már le van győzve! Ezért ne féljünk, hanem kapaszkodjunk bele a beszédébe, és kövessük az Urat!

Annak okáért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nekem megmondatott. (ApCsel 27,25)

Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. Aki győz, annak nem árt a második halál. (Jel 2,11)

Csak a győzteseknek van igérete…

„Szövétnekeitek meggyújtva” – a 10 szűz példája, azaz élet a Róma 8.

admin Hitélet ,,,,,

Legyenek a ti derekaitok felövezve, és szövétnekeitek meggyújtva; (Lk 12,35)

Vigyázzatok azért, mert nem tudjátok, mely órában jön el a ti Uratok. Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura, hogy az éjszakának melyik szakában jön el a tolvaj: vigyázna, és nem engedné, hogy házába törjön. Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jön el az embernek Fia. (Mt 24,42-44)

Jézus többször figyelmeztet bennünket, hogy folyamatosan legyünk készen az Ő visszajövetelére, mert nem fogjuk tudni a pontos idejét. Ezek a példázatok azoknak szólnak, akik szeretnének készen állni az Ő eljövetelekor. Hogy az övéi közül ki hová tartozik (okos vagy bolond szűz, hű vagy hűtlen szolga), azt mindenkinek magának kell megkérdeznie az Úrtól. Ezt csak és kizárólag Ő tudja megmondani, és el is fogom mondani, hogy miért.

Ha valóban az Úrhoz készülünk, akkor Lk.12,35 két nagyon fontos dolgot árul el arról, hogy hogyan kellene nekünk itt a földön élnünk. „Legyenek derekaitok felövezve,” – vagyis ne rendezkedjünk be ebben a világban. Számos ige foglalkozik azzal, hogy ne szeressük ezt a világot (pl. 1Jn.2,15; Jak.4,4). Ha valóban várjuk Isten országát, hogy elköltözhessünk Hozzá, akkor legyünk állandóan útra készek. Ahogyan Ábrahám is sátorokban lakott, mert valami jobbra várt (Zsid.11,9-10). De ettől fontosabb, hogy mit jelent az, hogy „szövétnekeitek meggyújtva”. Ehhez meg kell néznünk, hogy mit jelent a szövétnek.

Az Úrtól való szövétnek az embernek szelleme, aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét. (Péld 20,27)

Mert szövétnek a parancsolat, és a tudomány világosság, és életnek útja a tanító-feddések. (Péld 6,23)

Ezzel be is lépünk az újszövetség lényegébe. Az Úrtól való szövétnek, vagyis lámpás, az ember szelleme. Amikor újjászületünk, akkor Isten megeleveníti az ember szellemét, és onnan kezdve a szellemén keresztül újra közösségben lehet Vele.  Az értelmünket a szellemünk világosítja meg, amikor Istentől kap kijelentést, és bölcsességet (fentebb: Péld.20,27). Az újjászületett szellemünkben Isten Szent Szelleme lakozást vesz (2Kor.1,22; Ef.4,30), kicseréli a szívünket (hogy ez mit jelent, arról kicsit később), és megtölt minket a Tőle jövő világossággal. A tíz szűz példájában (Mt.25.) a szűzeknek mindvégig megmarad a lámpásuk, mert az újjászületett szellemet az Úr többé már nem veszi el. Viszont a lámpás fénye ki tud aludni, és erre figyelmeztet a bevezető igében Jézus, hogy legyenek a lámpásaink meggyújtva. A lámpásba, vagyis a szellemünkbe bekerülő isteni világosság két fő részből áll.

Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága. (Zsolt 119,105)

Ismét szólt azért hozzájuk Jézus, mondva: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága. (Jn 8,12)

Jézus maga Isten világossága (Jn.1,1-5; Jn.1,9-10), aki teljes az Atyával, és akivel teljes a Szent Szellem is (Jn.16,14-15). Egyrészről Isten írott igéje ad az értelmünknek világosságot, amikor a Szent Szellem megértést ad egy-egy szakaszról. Másrészről az Úr követése ad világosságot, azaz a Szent Szellem egy-egy élethelyzetre adott kijelentése. A szellemünkön keresztül a Szent Szellem világosságot hoz az értelmünkbe (Zsolt.18,29), és csak ez a közösség hozhat fényt az életünkbe. Csak akkor tudjuk a lámpásunkat meggyújtva tartani, ha az Úrral való közösségen keresztül folyamatosan vesszük a Szent Szellem kijelentéseit, és engedelmeskedünk neki. Ezt úgy tudjuk megtenni, ahogyan az apostolok is megtették a kezdeti időkben:

És foglalatosak voltak az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. (ApCsel 2,42)

Tehát az ige tanulmányozásával, az úrvacsorával, az imádkozással, és a szentekkel való közösséggel tudjuk a szellemünket, vagyis a lámpásunkat meggyújtva tartani. Ha az ember hármas felépítését, összevetjük a szent sátor felépítésével (test-udvar; szentély-lélek; szentek szentje-szellem), akkor látjuk, hogy a szentek szentje sötétben volt. Vagyis a mi szellemünk sem tudja elsőre eldönteni, hogy amit kapott, az az Isten Szent Szellemétől jött, vagy más szellemi befolyásra érkezett hozzánk. Ezt meg kell vizsgálnunk a lelkünkben, vagyis a tudatos gondolkodásunkkal. Ezt példázza a szentélyben álló, világosságot adó gyertyatartó. Az értelmünk ad világosságot a szellemi dolgokra. A szellemi kijelentéseket össze kell vetnünk az írott igével, és el kell bírálnunk, hogy az Úrtól kaptunk-e kijelentést, vagy más szellemtől (2kor.11,4; 1Kor.14,30; 1Th.5,21). Az ige mellett még figyelnünk kell egy belső „érzetre”, amely két részből tevődik össze. Az egyik a lelkiismeret, amely mint egy erkölcsi bíró, rögtön szól, ha valami Isten törvényével ellenkezik (Ef.4,18-19). A másik pedig a szellemi békesség (Róm.8,6). Ha az, amit a szellemtől kaptunk ezt a két próbát is kiállja, akkor az szinte bizonyosan az Úrtól kaptuk. Ez az újszövetség egyik alappillére, hogy „mindnyájan Istentől tanítottak lesznek” (Jn.6,45, Jer.31,34; Ézs.54,13). Ezt nem tudja senki senkinek átadni, mert a lelkünk legmélyén mindannyian másképpen érezzük a szellemi kijelentéseket. Másképp gondolkodunk, másképp működik a lelkünk. Mindenkihez egyénileg szól az Úr, és ezt mindenki másképp „hallja” a saját szellemében. Ezért hibás minden módszer, ami ezt általánosan át akarja adni! Ezt mindenkinek magának kell befelé figyeléssel megtanulnia. De ahogyan az ember elkezd járni az Úrral, és Isten Szelleme folyamatosan szól benne, akkor a tapasztalatok útján egyre határozottabban fel fogja ismerni az Úr hangját a szellemében, és egyre könnyebben megérti az Úr akaratát. Így folyamatosan tanít minket az Úr az Ő útjaira, és ezzel együtt a mi saját bölcsességünk is gyarapodni fog. Egyre inkább meg tud telni a lényünk Isten világosságával és ismeretével (Kol.1,9). A tíz szűz példájában ezért nem tudnak az okos szűzek olajat adni a bolond szűzeknek, mert az egyéni vezetést nem lehet átadni. Hogy kinek mikor mit mond az Úr, milyen cselekedeteket készített elő, azt mindenkinek magának kell az Úrtól elkérnie. De ez még csak az első lépés, mert még csak ott tartunk, hogy megértettük, hogy mit mondott az Úr. Amiről eddig írtam, az a belső folyamata annak, ahogyan a lámpásunkat megvilágítja az Úr. És ha már világít a lámpásunk, akkor annak kifelé is látszania kell.

Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen építtetett város. Gyertyát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá, hanem hogy a gyertyatartóba tegyék és fényljék mindazoknak, akik a házban vannak. Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt 5,14-16)

Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtettünk a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. (Ef 2,10)

Kifelé az Úr által előkészített cselekedetekben kell ennek a belső világosságnak megnyilvánulnia. Ezzel hozzuk el a világosságot a világba. A Lk.12,35 után Jézus rögtön azoknak a szolgáknak a példáját meséli el, akiket megbíz az uruk a tennivalókkal, és azok hűségesen megmaradnak abban még akkor is, amikor késik az ő uruk (Lk.12,36-44). Ezzel azt üzeni Jézus, hogy azoknak fog égni a lámpásuk, akik folyamatosan az Úr elé járulnak, kérik a Szelleme vezetését, és megmaradnak azokban a cselekedetekben, amiket nekik parancsol. Azok lesznek a boldog szolgák (Mt.24,45-47), akik bemennek az ő uruk örömébe (Mt.25,21). A hűtlen szolgák pedig azok, akik megfáradnak az Úr keresésében, és más cselekedeteket keresnek. Ezzel kialszik a lámpásuk, és ők lesznek a bolond szűzek, akik végül nem tudnak bemenni a menyegzőre.

Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanem ha én bennem maradtok. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nélkülem semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad én bennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket és a tűzre vetik, és megégnek. (Jn 15,4-6)

Az Úrban kell maradnunk, hogy Ő is bennünk maradjon. Ha nem tudunk benne megmaradni, akkor nem lesznek olyan „világító” cselekedeteink, amelyek a lámpásunkat meggyújtva tartják, és használhatatlanok leszünk az Úr számára. Ahogyan fentebb említettem, itt beszélnünk kell az új szív jelentéséről.

És hintek rátok tiszta vizet, hogy megtisztuljatok, minden tisztátalanságotoktól és minden bálványaitoktól megtisztítalak titeket. És adok nektek új szívet, és új szellemet adok belétek, és elveszem a kőszívet hústestetekből, és adok nektek hússzívet. És az én Szellememet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek. (Ezék 36,25-27)

Hanem ez lesz a szövetség, amelyet e napok után az Izrael házával kötök, azt mondja az Úr: Törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, mondva: Ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsinytől fogva nagyig, azt mondja az Úr, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem. (Jer 31,33-34)

Ez a két igeszakasz leírja az új szövetségben végbemenő eseményeket. A megtérés megtisztít minket, és az újjászületéssel új szívet és új szellemet kapunk. Majd az új szívbe beírja az Úr az Ő törvényeit, és mindenkit személyesen tanít (ahogyan ezt fentebb leírtam). A szívünkkel két fontos dolog történik. Kapunk egy új, hússzívet, és abba beleíródik Isten törvénye. De mi ez a szív bennünk? A megtérés adja meg ehhez az egyik kulcsot. A megtérés előtt egy Isten nélküli világképpel rendelkezünk, emberi mérték szerint éljük az életünk (Ef.2,1-2), ez határozza meg a gondolkodásunkat is. Amikor az Atya elkezd vonni minket, és hitre juttatt, akkor felismerjük, hogy Ő létezik, és szükségünk van a bűneink bocsánatára. Ez a világnézeti változás a szívünkben megy végbe (Róm.10,10). A szív, a lelkünk, vagy helyesebben mondva a lényünk legmélye, ahol a meggyőződésünk van. Az összes korábbi tapasztalatunkat a szívünkben raktározzuk, és helyzetről-helyzetre hozzuk elő a meggyőződésünk szerinti döntéseket. A szívben bíráljuk el a hozzánk érkező ingereket, és a szívben döntjük el, hogy hogyan „kezeljük” azokat. Ahogyan gondolkodunk az életünkben elénk kerülő dolgokról, úgy fog a szívünkben ez elraktározódni. Ezért nagyon fontos, hogy miről, és hogyan gondolkodunk (Fil.4,8). Emiatt olyan nagy horderejű a megtérés és a hitre jutás – (már ha nem csak elméleti hitről beszélünk, amikor csak elhiszi valaki, hogy Jézus az Isten fia), mert a világ megítélése onnantól kezdve más alapokon nyugszik, mégpedig egy Isten által írt új szabály szerint.

Sőt felette közel van hozzád ez ige: a te szádban és szívedben van, hogy teljesítsd azt. (5Móz 30,14)

Ezért van hozzánk olyan közel Isten igéje. Mindkettő, az írott és a kijelentett (logosz és rhéma) ige is a szívünkbe tud íródni, és azt immár benn hordozzuk magunkban. Így ismerhetjük fel a kemény szív jelentését is:

Kik értelmükben meghomályosodtak, elidegenültek az isteni élettől a tudatlanság miatt, mely az ő szívük keménysége miatt van bennük; (Ef 4,18)

Mert nem okultak a kenyereken, mivelhogy a szívük meg volt keményedve. (Mrk 6,52)

Jézus pedig észrevéve ezt, mondta nekik: Mit tanakodtok, hogy nincsen kenyeretek? Még sem látjátok-e be és nem értitek-e? Mégis kemény-e a szívetek? Szemeitek lévén, nem láttok-e? és füleitek lévén, nem hallotok-e? és nem emlékeztek-e? (Mrk 8,17-18)

Azok tudnak elidegenülni az isteni élettől, akiknek kemény a szívük. Jézus is a tanítványok szemére veti, hogy kemény a szívük. Látták és hallották Isten csodáit Jézuson keresztül, és mégsem értik. Akkor keményedik meg a szívünk, ha nem az új, Istentől kapott „normák” és „törvények” szerint élünk, hanem a régi emberi normák szerint hozzuk meg a döntéseinket, vagy azok szerint cselekszünk. Ahogyan Jézus mondja, hogy „nem emlékeztek-e?”. A tanítványok szívében már benne volt a sok bizonyság Jézusról, és a mennyek országáról, de még olykor a régi, Isten nélküli gondolkodásmóddal ítéltek meg egy-egy helyzetet. Amikor visszatérünk az újjászületés előtti gondolkodásmódunkhoz, akkor keményítjük meg a szívünket. Mert akkor hiába ad az új szívünkbe Isten bármilyen cselekedetet, vagy kijelentést, mert olyankor azt elvetjük, és a régi „mérték” szerint ítéljük meg. Ugyanez a viselkedés a hitetlenség alapja is, amikor a régi ítélőképességünk szerint próbálunk meg egy helyzetet kezelni, és nem az új szívünk szerint. Ezért lehet éles különbséget tenni a régi és az új szívből kijövő dolgok között:

Amik pedig a szájból jönnek ki, a szívből származnak, és azok fertőztetik meg az embert. Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások. Ezek fertőztetik meg az embert; de a mosdatlan kézzel való evés nem fertőzteti meg az embert. (Mt 15,18-20)

És itt érjük tetten a régi, kőszív dolgait, amelyek szinte teljesen ugyanazok, mint a hústest cselekedetei (Gal.5,19-21). Ezek az óember cselekedetei. Az óember, vagyis másik bibliai kifejezéssel a hústest, az újjászületett és immár szabad lélek ellen törekszik.

Akiben körül is metéltettetek kéz nélkül való körülmetéléssel, levetkőzve az lelki bűnök testét a Krisztus körülmetélésében; (Kol 2,11)

Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket, tartóztassátok meg magatokat a hústesti kívánságoktól, amelyek a lélek ellen vitézkednek; (1Pét 2,11)

Ahogyan a Péter leveléből vett idézetből láthatjuk, bennünk van az óemberi (hústesti) bukott lelkünk is, amelyik az újjászületett lelkünk ellen törekszik. Az újjászületett lelkem az, amely immár szabad a hústesti bűnök erejétől (Róm.6,6). Rajtam áll – mivel szabad akaratom van – hogy mit cselekszem. A lelkemben hozom meg a döntést, hogy engedek-e a régi óembernek, vagyis kemény szívvel élek, vagy a Szent Szellemtől kapott új világosság által előkészített cselekedeteket cselekszem.

Ez jelenti igazán az új szövetség megélését. Amikor benn, az újjászületett szellemünkben Isten megadja az Ő vezetését, és azt megértve megcselekedjük. Ez a Róma 8. szerinti élet, amikor nem a hústest szerint (vagyis nem az óember normái és gondolkodásmódja szerint), hanem a szellemtől kapott új meggyőződésből végrehajtott cselekedeteket tesszük. Ha ebben életünk végéig megállunk, akkor okos szűzek leszünk, akiknek a lámpása mindvégig meggyújtva marad.

Ahogyan fentebb írtam, a lámpásunk, az újjászületett szellemünk, melyet már nem veszi vissza az Úr. Viszont ezt a lámpást, nekünk kell olajjal „megtöltenünk”, a Vele való közösségen keresztül. Minél többet és gyakrabban vagyunk az Úrral, illetve maradunk Őbenne, annál több olajunk lesz, amely kitarthat arra az időre is, amikor késik a vőlegény. Így tudunk olajat „raktározni”. Mivel figyelmeztet minket az Úr, hogy nem tudjuk mikor jön el, ezért nem szabad felhagynunk az Ő keresésével, és az általa adott cselekedetek megcselekvésével. Csak akkor tudunk elég olajjal rendelkezni a visszajövetelekor. (Sok tanítás az olajra figyel, de a lényeg nem igazán az olaj, hanem az, hogy a lámpásunk életünk végéig égjen.) Akkor alszik ki a lámpásunk, ha az Úr keresését és az engedelmességet elhanyagoljuk, és újra a hústest cselekedeteit kezdjük el megcselekedni. Ha nem keressük az Urat, akkor automatikusan a hústestből, vagyis az óemberből élünk. Mivel elfordulunk az istenitől, ezért onnan nem is kapunk új életet. Ilyenkor felerősödik az óemberünk, és visszaesünk a szellemi fejlődésben.

Ha ebben a szellemi világosságban járunk, akkor általa változunk el belülről egyre inkább Krisztus hasonlatosságára, és jön el az Isten országa a mi szívünkbe. Mindvégig keressük az Úr akaratát az életünkben, és annak engedelmeskedve járjunk, hogy legyen elég olajunk a lámpásunkba. Ehhez a szívünkben szükség van az Isten iránti szeretetre, és egy élő reménységre, hogy mindaz, amit Ő mondott, az igaz. Csak ez a hit tud minket végigvinni egy ilyen életen, mert közben még meg is fog próbálni minket az Úr, hogy valóban tiszta szívből követjük-e Őt.

És emlékezz meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr, a te Istened immár negyven esztendeig a pusztában, hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-e az ő parancsolatait vagy nem? (5Móz 8,2)

Hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtasson a Jézus Krisztus megjelenésekor; (1Pét 1,7)

Hatalmas örökség vár azokra, akik végül az Úr menyasszonyai lehetnek. Ne gondolja senki, hogy ez olcsó lesz. Aki inkább választja a földi élet a gyönyöreit és kényelmét, és él a hústest kívánságai szerint, az ne várja, hogy megkapja a teljes örökséget, amit csak a menyasszony fog megkapni. Balgaság elcserélni 70-80 év jólétére egy örökkévalóság csalódását, mert az örökkévaló jót dobja el az, aki nem az Isten Szent Szelleme szerinti életet választja. Attól nincs semmi csodálatosabb, mint amit az Úr megígért az Őt félőknek.

Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nekem. (Jel 21,7)

Hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. (1Kor 2,9)

Pogányok az új ég és földön

admin Bibliai témák,Hitélet ,,,,

És a városnak nincs szüksége a napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne; mert az Isten dicsősége megvilágosította azt, és annak szövétneke a Bárány. És a pogányok, akik megtartatnak, annak világosságában járnak; és a föld királyai az ő dicsőségüket és tisztességüket abba viszik. És annak kapui be nem záratnak nappal (éjszaka ugyanis ott nem lesz); És a pogányok dicsőségét és tisztességét abba viszik. És nem megy abba be semmi tisztátalan, sem aki utálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak akik beírattak az élet könyvébe, amely a Bárányé. (Jel 21,23-27)

És megmutatta nekem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jött ki az ő utcájának közepén. És a folyóvízen innen és túl életnek fája volt, mely tizenkét gyümölcsöt termett, minden hónapban meghozva gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók. (Jel 22,1-2)

Biztosan többen elgondolkodtunk már, hogy kik is lehetnek azok a pogányok, akik az új ég és föld alatt itt lesznek. Bizonyos, hogy nem az Új Jeruzsálem lakói lesznek, hanem kívül élnek majd a földön, de ott fognak élni. Az idézett versekből látszik, hogy az életük más lesz, mint azoknak, akik az Új Jeruzsálemben fognak élni Isten dicsőségében. De kik is lehetnek ők valójában, és hogyan lehet, hogy pogányok túlélik az ítéletet.

A kereszténységben több olyan felekezet létezik, ahol azt állítják, hogy nincs pokol. Ehhez még társul sok olyan vallás, ahol a szeretet istenéről nem tudják elképzelni, hogy bárkinek is szenvedést okozon, ezért nem egyeztethető össze a hitükkel egy olyan hely, ahol az emberek szenvednek a halál után. Sőt, az örök szenvedést is lehetetlennek tartják. Nézzük meg, hogy a Biblia mit mond erről. Kezdjük azzal, hogy mi történik a halál után a Biblia szerint, mert utána abból érthetjük meg az isteni ítéletet és az ítélet utáni helyzetet.

Az alvilág meztelen előtte, és eltakaratlan a holtak országa. (Jób 26,6)

Jóllétben töltik el napjaikat, és egy pillanat alatt szállnak alá a sírba; (Jób 21,13)

Uram, felhoztad a Seolból az én lelkemet, fölélesztettél a sírba szállók közül. (Zsolt 30,4)

Az életnek útja felfelé van az értelmes ember számára, hogy eltávozzon a pokoltól, mely alá felé van. (Péld 15,24)

Az Ószövetségben a héber Seol, és az Újszövetségben a görög Hádész szó a halottak birodalmát jelenti, amelyet a Seol, sír, alvilág, pokol szavakkal ad vissza a Károli Biblia. A holtak birodalma kapcsán azért beszélünk alvilágról, mert a föld mélyén van.

Mert tűz lobban fel haragomban és leég a Seol fenekéig; megemészti a földet és gyümölcsét, és felgyújtja a hegyek alapjait. (5Móz 32,22)

Ha pedig az Úr valami új dolgot cselekszik, és a föld megnyitja az ő száját, és elnyeli őket, és mindazt, ami az övék, és elevenen szállnak alá pokolba: akkor megismeritek, hogy gyalázták ezek az emberek az Urat. És lett, amint elvégezte mind e beszédeket, meghasadt a föld alattuk. És megnyitotta a föld az ő száját, és elnyelte őket és az ő háznépeiket: és minden embert, akik Kórééi voltak, és minden jószágukat. És alászálltak azok és mindaz, ami az övék, elevenen a pokolra: és befedezte őket a föld, és elvesztek a közösség közül. (4Móz 16,30-33)

Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (Fil 2,10)

A fordítási különbségekből is láthatjuk, hogy egy összetettebb helyről van szó, ahol egy részen szenvednek a halottak, ez a pokol, de más részen nyugalomban vannak. A mai kanonizált ószövetségi könyvekből nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy pontosan honnan lehet levezetni ezeket az elkülönült részeket, de ahogyan beszélnek róla, abból kikövetkeztethető a felosztás, illetve később Jézus példázatai egyértelművé teszik ezeket a határokat.

Miért is nem haltam meg fogantatásomkor; miért is ki nem múltam, mihelyt megszülettem? Miért vettek fel engem térdre, és miért az emlőkre, hogy szopjam?! Mert most feküdnék és nyugodnék, aludnék és akkor nyugton pihenhetnék (Jób 3,11-13)

Te pedig menj el a vég felé; és majd nyugszol, és felkelsz a te sorsodra a napoknak végén. (Dán 12,13)

Sámuel pedig mondta Saulnak: Miért háborgattál, hogy felidéztettél engem? És felelt Saul: Igen nagy szorultságban vagyok; a Filiszteusok hadakoznak ellenem, az Isten pedig eltávozott tőlem, és nem felel már nekem sem próféták által, sem álomlátás által; azért hívtalak téged, hogy megmondd nekem, mit kelljen cselekednem? (1Sám 28,15)

Mindhárom esetben egy igaz emberről szól az ige. Jób mindvégig küzdött az ő igazáért, és remélte, hogy a Seolban véget érnek a szenvedései, ott nyugalomban kivárhatja, amíg újra feljöhet onnan. Dánielről és Sámuelről is tudjuk, hogy igaz emberek voltak, ezért nekik a Seolban nem a szenvedés volt előkészítve, hanem a nyugalom. Mindannyian megmaradtak öntudatuknál, és nem tudattalanul élték meg az ott töltött időt, de ennek magyarázatával várjunk még.

Szárazság és hőség nyeli el a hó vizét, a pokol azokat, akik vétkeznek. (Jób 24,19)

Seolba jutnak a gonoszok, oda minden nép, amely elfeledkezik Istenről. (Zsolt 9,18)

Kóré fentebb idézett története (4Móz 16,30-33) is, és ezek az igehelyek is azt mutatják, hogy a gonoszok jutnak a pokolba, ahol nem nyugalom van, hanem szenvedés. De mire is alapozzuk ezt a kijelentést, hiszen az idézett versekből ez nem látszik egyértelműen. Ennél a pontnál el kell hagynunk az Ószövetséget, és az Újszövetség segítségével kell tovább nyomoznunk.  Jézus egyik történetével, amely nem példázat, hanem egy történet!

Volt pedig egy gazdag ember, és öltözött bíborba és patyolatba, mindennap dúsan vigadozva: És volt egy Lázár nevű koldus, ki az ő kapuja elé volt vetve, fekélyekkel tele. És kívánt megelégedni a morzsalékokkal, melyek hullottak a gazdagnak asztaláról; de az ebek is eljőve, nyalták az ő sebeit. Lett pedig, hogy meghalt a koldus, és vitetett az angyaloktól az Ábrahám kebelébe; meghalt pedig a gazdag is, és eltemettetett. És a pokolban felemelte az ő szemeit, kínokban lévén, és látta Ábrahámot távol, és Lázárt annak kebelében. És ő kiáltva, mondta: Atyám, Ábrahám! könyörülj rajtam, és bocsásd el Lázárt, hogy mártsa az ő ujjának hegyét vízbe, és hűsítse meg az én nyelvemet; mert gyötrettetem e lángban. Mondta pedig Ábrahám: Fiam, emlékezz meg róla, hogy te javaidat elvetted a te életedben, hasonlóképpen Lázár is az ő bajait: most pedig ez vígasztaltatik, te pedig gyötörtetsz. És mindenekfelett, mi köztünk és ti közöttetek nagy közbevetés van, úgy, hogy akik akarnának innen ti hozzátok átmenni, nem mehetnek, sem azok onnan hozzánk át nem jöhetnek. Mondta pedig amaz: Kérlek azért téged Atyám, hogy bocsásd el őt az én atyámnak házához; Mert van öt testvérem; hogy bizonyságot tegyen nekik, hogy ők is ide, e gyötrelemnek helyére ne jussanak. Mondta neki Ábrahám: Van Mózesük és prófétáik; hallgassák azokat. Amaz pedig mondta: Nem úgy, atyám Ábrahám; hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, megtérnek! Ő pedig mondta neki: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad. (Lk 16,19-31)

A történet nem úgy kezdődik, hogy az alvilág „hasonlatos” vagy „olyan mint”, hanem azzal a kijelentéssel, hogy „volt egy gazdag ember”. Jézus nem hazudott, ezért ennek megfelelően ez egy olyan történet, amely a valóságban is megtörtént. Ebből a történetből tudjuk meg, hogy az alvilágnak legalább két része van, a pokol és Ábrahám keble. Ez a két rész bár egymástól el van választva, de nincs átjárás és látják egymást. A pokolban láthatatlan lángokkal gyötrődnek, a másik részen pedig vígasztaltatnak. Mindannyian tudatuknál vannak, és emlékeznek a földi életükre, semmiképpen sem tudattalanok. Onnan egyedül senki nem jöhetett ki, de Isten kihozhat onnan bárkit.

Felmentél a magasságba, foglyokat vezettél, adományokat fogadtál emberekben: még a pártütők is ide jönnek lakni, oh Uram Isten! (Zsolt 68,19)

Ezért mondja az Írás: Fölmenve a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek. (Az pedig, hogy fölment, mit jelentene mást, mint hogy előbb le is szállt a föld alsóbb részeire? Aki leszállt, ugyanaz, aki fel is ment, feljebb minden egeknél, hogy mindeneket betöltsön.) (Ef 4,8-10)

Jézus áldozata előtt nem volt lehetséges a mennybe kerülni, hanem csak az alvilágba lehetett jutni. Mert még nem volt valóságos váltsága az elkövetett bűnöknek, hanem csak elnézte az Úr azokat (Róm 3,25), mert lehetetlen, hogy az áldozati állatok eltöröljék a bűnt (Zsid 10,4), ezért az ószövetségi korban meghalt igazaknak is meg kellett várniuk Jézus áldozatát, hogy valóságos megbocsátást nyerjenek (Zsid.9,15). Az alatt a három nap alatt, amíg Jézus a sírban volt, lement a Seolba, de nem a pokolba, és kihozta onnan az igazakat, akik ott várakoztak. Jézus mennybemenetelét követően pedig már tudjuk, hogy akik Őbenne halnak meg, azok hozzá kerülnek a mennybe, (Fil 1,23). Szintén Jézustól tudjuk bizonyosan, hogy nem tudattalanul voltak a Seolban az igazak, hanem öntudattal, mert…

Ábrahám a ti atyátok örvendezett, hogy meglátja az én napomat; látta is, és örült. (Jn 8,56)

Jézus pedig felelve, mondta nekik: Tévelyegtek, mivelhogy nem ismeritek sem az írásokat, sem az Istennek hatalmát. Mert a feltámadáskor sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az Isten angyalai a mennyben. A halottak feltámadása felől pedig nem olvastátok-e, amit az Isten mondott nektek, így szólva: Én vagyok az Ábrahám Istene, és az Izsák Istene, és a Jákob Istene; az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene. (Mt 22,29-32)

Ábrahám örült, hogy Jézus megszületik erre a földre, de Izsákot és Jákobot is élőnek mondja, mivel Istennek mindenek élnek. De a Seol, vagy Hádész, még mindig befogadja azokat, akik Krisztuson kívül halnak meg, vagyis újjászületés nélkül. Ők az utolsó ítéletre fognak onnan „felkelni”.

Megelevenednek halottaid és holttesteim fölkelnek: serkenjetek föl és énekeljetek, akik a porban laktok, mert harmatod az élet harmata, és visszaadja a föld az árnyakat! (Ézs 26,19)

És sokan azok közül, akik alszanak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra. (Dán 12,2)

És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állni az Isten előtt; és könyvek nyittatnak meg, majd egy más könyv nyittatik meg, amely az életnek könyve; és megítéltetnek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint. És a tenger kiadta a halottakat, akik ő benne voltak; és a halál és a pokol is kiadta a halottakat, akik ő náluk voltak; és megítéltetnek mindnyájan az ő cselekedeteik szerint. A pokol pedig és a halál vettetnek a tűznek tavába. Ez a második halál, a tűznek tava. És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, a tűznek tavába vettetik. (Jel 20,12-15)

Egyszer a halottak előjönnek majd az ítéletre, hogy számot adjanak a földi életük során véghezvitt cselekedeteikről. Ha megfigyeljük, akkor három helyről jönnek elő a halottak. Valószínű, hogy más helyen vannak azok, akik a halál fogságában vannak, mint akik a pokol markában vannak. A tengerben lévő halottak pedig a démonok, akikről Énok könyvéből értesülhetünk, hiszen ha az csupán helymeghatározás lenne, akkor a földnek, a tűznek, és minden másnak is ki kellene adnia a halottakat, ahol az emberek meghalhatnak. A halottak ítélete az, amely végül eldönti, hogy kinek mi lesz az örök sorsa.

És elébe gyűjtetnek mind a népek, és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Gyertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta. Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; Mezítelen voltam, és felruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor felelnek majd neki az igazak, mondva: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy meztelen voltál, és felruháztunk volna? Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna? És felelve a király, azt mondja majd nekik: Bizony mondom nektek, amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg. (Mt 25,32-40)

Mert akik törvény nélkül vétkeztek, törvény nélkül vesznek is el: és akik a törvény alatt vétkeztek, törvény által ítéltetnek meg, (Mert nem azok igazak Isten előtt, akik a törvényt hallgatják, hanem azok fognak megigazulni, akik a törvényt betöltik. Mert mikor a pogányok, akiknek törvényük nincs, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényük nem lévén, önmaguknak törvényük: Mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, együtt bizonyságot téve arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik.) Azon a napon, melyen az Isten megítéli az emberek titkait az én evangéliumom szerint a Jézus Krisztus által. (Róm 2,12-16)

Jézus elmondja, hogy milyen cselekedetek engedik meg, hogy valaki benn maradjon az élet könyvében, és Pálon keresztül pedig elmondja a Szent Szellem, hogy miért számítanak be azok a jó cselekedetek az ítéletnél. Ismét megmutatkozik Isten hatalmas szerelme az ember iránt, mert szinte keresi az okot, hogy minél többen megmenekülhessenek a haláltól. Még ha Isten törvénye nélkül is élnek, de legalább az Úr gyermekei közül jót tesznek valakivel, akkor már beszámíttatik nekik. Bár nincs meg bennük az isteni élet, de mégis életet nyernek. Akik ebben az ítéleben meg tudnak állni, azok lesznek a pogányok az új földön. Nem lesz meg bennük az isteni élet, de lesz helyük a földön. Ezért nagyon fontos, hogy hogyan éljük az életünket itt a földön, hiszen Jézusnak itt van joga megbocsátani a bűnöket (Mk 2,10), és nem a hitünk szerint fog megítélni, hanem a cselekedeteink szerint. Erre nagyon kell vigyáznunk, mert a hit cselekedetek nélkül halott (Jak 2,20; Jak 2,26), és a halott hit nem fog senkit sem bevinni az Úr birodalmába, mert a halál után már nem munkálkodhatuk az üdvösségünkön.

Valamit hatalmadban van cselekedni erőd szerint, azt cselekedd; mert semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendő vagy. (Préd 9,12)

Az igaz is alig tartatik meg

admin Hitélet ,,,

És ha az igaz is alig tartatik meg, hová lesz az istentelen és bűnös? (1Pét 4,18)

Az előző két írásban sokszor szerepelt a puszta, mint kifejezés. Ennek a kifejezésnek egy keresztény életében sem szabad ismeretlennek lennie. Láttuk, hogy milyen nehéz a pusztán végigmenni olyanokkal, akik visszavágynak a korábbi élet után. Ők könnyen belebuknak a pusztába, és nem tudják elvenni az ígéretet. Majd láttuk azt, hogy egy nagy sokaságból, egy egész népből, csak ketten tudtak bemenni az ígéret földjére. De ők sem egyformán élték meg az út végét. Józsuénak sokszor mondta az Úr, hogy ne féljen, hanem legyen bátor és erős (Józs.1,6-9). Kálebnek azonban nem kellett már semmi más megerősítés. Szilárdan állt az Úr ígéretében, és nem lankadt el egy kicsit sem. Sőt, azt mondta, hogy adják oda neki azt a területet, ahol félelmetes Anák fiak vannak, azok közül is a legnagyobb óriás, és megerősített városok.

Most pedig, íme megtartott engem az Úr életben, amint szólt; most negyvenöt esztendeje, amióta szólt az Úr e dologról Mózesnek, ami alatt Izrael a pusztában bolyongott; és most íme, nyolcvanöt esztendős vagyok! Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. Most azért add nekem ezt a hegyet, amelyről szólt az Úr azon a napon; mert magad is hallottad azon a napon, hogy Anákok vannak ott, és nagy, erősített városok; hátha velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, amint megmondta az Úr. És megáldotta őt Józsué, és odaadta Hebront Kálebnek, a Jefunné fiának örökségül. Azért lett Hebron a Kenizeus Kálebé, a Jefunné fiáé, örökségül mind e mai napig, amiért hogy tökéletesen követte az Urat, Izraelnek Istenét. A Hebron neve pedig annak előtte Kirjáth-Arba volt; aki a legnagyobb ember volt az Anákok között. A föld pedig megnyugodott a harctól. (Józs 14,10-15)

Kettőjük sorsa azt példázza, hogy többféleképpen is át lehet menni az Úr pusztáján sikerrel. Mindkettőjüket megtartotta az Úr. Bár Józsuét bíztatnia kellett , de Józsué nagyobb felelősséget is kapott, mint Káleb. Józsuénak az egész nép örökségének terhét kellett továbbvinnie Mózes halála után. És ebben látszik körvonalazódni a bevezető igénk lényege. Mindenkinek külön-külön adja az Úr a feladatokat az életben, és Ő tudja, hogy kitől mit várhat el (Zsid.4,13), hiszen mindannyiunkat Ő alkotott. Akinek tíz talentumot ad, attól többet vár el, mint akinek egyet (Mt.25,14-30).

Mózes különleges kapcsolatban állt az Úrral. Sok könyörgését csak azért hallgatta meg, mert ő kérte. Személyesen beszélt vele. Meg is védte, ha kellett.

Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Úrnak hasonlóságát látja. Miért nem féltetek hát szólni az én szolgám ellen, Mózes ellen? (4Móz 12,8)

Azt mondta róla az Úr, hogy minden embernél szelídebb (4Móz.12,3). Most már ugye tudjuk, hogy milyen a szelíd ember. Olyan, aki nem keményíti meg magát az Úr előtt, hanem lágyan befogad mindent amit az Úr mond neki. Ez a szelídség vezet az igaz szív felé is. Lágy az Úr felé a tiszta szív.

Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon; Hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessen meg a bűnnek csalárdsága által: (Zsid 3,12-13)

Ha az Úr rámutat valami bűnre az életemben, és én nem fogadom el, hogy az bűn volt, hanem védem az igazam az Úrral szemben, akkor rögtön megkeményedik a szívem. Ez pedig azonnal engedetlenségbe visz engem, vagyis tovább szaporítom a bűneim. Ami még rosszabb, hogy egyiket sem tudja az Úr megbocsátani, mert még magamnak sem vallom be, hogy az bűn. Ezért annak terhe nyomni fogja az életem. Hasonló hatása van a keserűségnek is. Ha engedek a hústestem kívánságainak, és azokat nem tudom kielégíteni, mert az Úr éppen nem engedi, akkor könnyen megkeseredhetek.

Vigyázva arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere, felnövekedve, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztettessenek. (Zsid 12,15)

A keserűség pedig megzavarhat, mert könnyen elégedetlenségbe visz, majd annak a vége engedetlenség, szeretetlenség lehet, mert önző módon már csak a ki nem elégített vágyamra gondolok, és azt akarom minden más előtt betölteni. Ahogyan a fenti vers is mondja, ez már elszakít a kegyelemtől, mert az ilyen szív már nem igaz.

De hogy jön mindez ide, az igaz ember megtartásához? Úgy, hogy ezekben az esetekben már nagyon könnyen el lehet menni az Úrtól. Ő biztosan szólni fog, ha nem jó úton járunk, de ha mi megkeményítjük magunkat, akkor már a kegyelemből is kieshetünk. Ennyire könnyű az igaz státuszból kiesni. Megint nem lehet erre szabályt felállítani, mert mint egyének, mindenkinek a Krisztus testében végzett szolgálatához mérten kell megállnia. Ahogyan a tálentumok példájából látjuk.

Aki pedig nem tudta, és büntetésre méltó dolgokat cselekedett, kevesebbel büntettetik. És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle. (Lk 12,48)

Ha valaki tudatlanul vétkezik, de megtér, annak kevesebb a büntetése. De akinek többet ad, attól többet is vár az Úr. Ezért is istentelen a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszó. Egy állami vezetőnek sokkal nagyobb a felelőssége, mint egy egyszerű nyugdíjasnak. Ugyanígy, egy frissen megtért testvérnek kisebb a felelőssége, mint egy olyan testvérnek, akinek a szolgálatának a minőségén sok ember élete múlik. Neki kisebb szabadsága van arra, hogy mit tehet meg, mert példát kell mutatnia a többieknek (1Pét.5,3). És minél közelebb van valaki az Úrhoz, annál kisebb a mozgástere, hogy a saját akarata szerint éljen. Ezt tapasztalta meg az Úrnak sok prófétája, akik szenvedtek a népért, hogy az Úr üzenete csorbát ne szenvedjen.

És lett az Úr beszéde hozzám, mondva: Embernek fia! íme, én elveszem tőled szemeidnek gyönyörűségét hirtelen halállal, és ne sírj és ne jajgass, se könnyed ne hulljon. Fohászkodj csöndesen, halottakért való sírást ne tégy, fejékességed kösd fel, és saruid vedd lábaidra, s ne fedezd be felső ajkad, és az emberek kenyerét ne egyed. És szóltam reggel a néphez, és estére meghalt feleségem, és úgy cselekedtem reggel, amint meg volt hagyva nekem. (Ezék 24,15-18)

Ezékieltől elvette az Úr a feleségét egyik napról a másikra, és még nem is gyászolhatta. Mert ebben volt az Úr üzenete a népéhez. Ma biztosan nem olvasnánk Ezékiel nevét, ha nem engedelmeskedett volna az Úrnak. Ahogyan egy nagy próféta engedetlenség miatt meghalt, és a nevét sem tudjuk. Pedig előtte hatalmasan prófétált Baál prófétái ellen, és megprófétálta Jósiás király cselekedeteit (1Kir.13,1-24). A prófétálás alatt meg is védte az Úr, mert még a király keze is elszáradt, amellyel ellene mutatott. De az engedetlenségében már nem tudta megvédeni az Úr. Ma a nevét sem tudjuk. Vele szemben van egy olyan próféta, akinek csak egy rövid epizód a története, de a neve meg van őrizve. Ahija prófétáról van szó (1Kir.11,29). Ő megprófétálta Jeroboámnak az uralkodását, és többet nem hallottunk felőle. De mivel ennyit bízott rá az Úr, és azt hűséggel teljesítette, ezért megmaradt az emlékezete.

Ugyanennek a felelősségnek a súlyát látjuk Mózes életén is. Ő sem mehetett be Kánaán földjére, a versengések vizénél történtek miatt (4Móz.20,12; 4Móz.27,14). Ez az egy hibája volt a százhúsz éves élete alatt. Neki ennyit sem engedett az Úr. De ezért kellett Jézusnak mindent pontosan úgy csinálnia, ahogyan az Atya mondta neki, vagy ahogyan meg volt írva. Ő nem hibázhatott, mert Ő maga volt az Isten.

Ezek a példák mind azt mutatják nekünk, hogy az igaz ember is hamar el tud bukni, és ha a bukásából nem tud megtérni, akkor könnyen elvész. Itt jelenik meg az Úr hatalmas kegyelme, hogy hív a megtérésre újra és újra. De ehhez magunkat is meg kell ítélni. Az igazakat pedig még a gonosz szellemi lények is erősebben támadják. Mert rajtuk vannak a szellemi hatalmi jelek. (Erről írtam bővebben a Krisztus ábrázatára elváltozunk írásban https://varadikarolibiblia.blogspot.hu/2016/09/krisztus-abrazatara-elvaltozunk.html)

Van egy nagyon érdekes szakasz Jeremiás könyvében, ahol a nép bűneit sorolja fel az Úr (Jer.5,20-31). végül ezt mondja:

Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekszenek majd utoljára?! (Jer 5,30-31)

De mit cselekszenek utoljára? Ezért hoztam fel a próféta történetét, akinek ma nem is tudjuk a nevét. Ezért hoztam fel Káleb, Mózes, Jézus történetét. De mit cselekszenek utoljára. Tudjuk, hogy az Úr nem gyönyörködik a gonosz elveszésében (Ezék.33,11). Ezért fontos a szív állapota, ezért veszélyes a keserűség a szívben, mert kiejt a kegyelemből. Mert az számít, hogy mit cselekszem utoljára. De miért is ez számít? Azért, mert a szívnek az állapota abban a pillanatban számít, amikor az Úr magához vesz. Ennek idejét pedig senki sem tudja előre.

Mondta pedig neki az Isten: Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; amiket pedig készítettél, kiéi lesznek? (Lk 12,20)

Ezért bolond az, aki a földi dolgokra készül, és nem a mennyei életre. Ezért kell mindenkor készen állnunk, mert egyikünk sem tudja, hogy mikor veszi magához az életét az Úr.

Te pedig, embernek fia, szólj néped fiaihoz: Az igaznak igazsága meg nem menti őt a napon, amelyen vétkezik, és a hitetlen hitetlensége által el nem esik a napon, melyen megtér hitetlenségéből, és az igaz nem élhet az ő igazsága által a napon, melyen vétkezik. (Ezék 33,12)

Ezt szeretném egy másik szempontból megvilágítani. Ha tisztában vagyok azzal, hogy mit tett értem Jézus. Ha tudom, hogy a kegyelme tart meg. Ha tudom, hogy mindent az Úrtól kaptam, ami ehhez az élethez kell. Ha tudom, hogy milyen drága árat fizetett értem. Ha tudom, hogy Ő elevenít meg a belém oltott Szent Szellemével. Elmondta, hogy milyen ígéretek várnak, és ezt meg tudom taposni azzal, hogy elfordulok Tőle, és mégis ennek a világnak a dolgai, vagy a hústest kívánságai felé fordulok, akkor minden addigi tettemet semmissé teszem. Azért, mert azzal azt mondom ki, hogy ami eddig történt, az mégsem elég jó ahhoz, hogy az egész életem oda tudjam érte áldozni. Nem érdekel, hogy merre akar tovább vinni, én itt megállok. Hatalmas súlya van az ilyen cselekedetnek. Ha bármikor visszafordulok a világi kívánságok felé, akkor abban a pillanatban azt mondom, hogy az többet ér, mint amit az Úr ígért nekem.

Ezért számít az, amit utoljára tettem. Mert ez igaz a bűnösre is. Amint megtér, akkor a szívében azt mondja ki, hogy nem kell a korábbi élete, hanem az Urat választotta. Ha ilyenkor veszi magához az Úr, ahogyan a latort is, akkor „jól jön ki” a helyzetből, és megmenekül. Ezért figyelmeztet minket lépten-nyomon az Új Szövetség, hogy ragaszkodjunk a hitünkhöz, és tartsunk ki mindvégig. Ez egy folyamatos harc egy háború kellős közepén.

Háború idején nem engednek szabadságra senkit, és a bűn nem menti meg azt, aki elkövette. (Zsid 3,14 – RÚF)

Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk. (Zsid 3,14)

Az igaznak az ösvénye pedig igen keskeny, és ahogyan megy előre, úgy szűkül az út. Jézust kell követni. Az ösvény pedig egy lábnyom széles, az ő lábnyomának a szélessége.

Mondta pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én értem, az megtartja azt. Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, ő magát pedig elveszti vagy magában kárt vall? (Lk 9,23-25)

Isten népének keveredése – legyen hatalmas tiltótábla!

admin Hitélet ,,,,

Nem jó a ti dicsekedésetek. Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja. (1Kor 5,6)

Van egy érdekes szabály, amely a jó és rossz között figyelhető meg. Egy kis rossz meg tudja rontani a sok jót. Egy rossz alma megrontja a korás jó almát. A kis jó pedig nem képes a sok rosszat átváltoztatni (1Kor.15,33). A példabeszédek is sokszor figyelmeztet, hogy ne járjunk rossz társasággal, mert előbb utóbb megrontanak.

Az ember társas lény, és szeret valahová tartozni. Ezért lehetett Jézusnak oly nagy emberi szenvedés, amikor élete végén egyedül maradt, mert még a tanítványai is elfordultak Tőle. Arra viszont nagyon kell vigyázni, hogy hová tartozunk. Kikkel vagyunk együtt. Ami kicsiben megtörténik egy baráti társaságban, az nagyban megtörténik egy egész néppel.

Az gondolom mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a zsidó nép ószövetségi története fizikailag, vagy másképp mondva testben mutatja be azt, amely velünk, újszövetségi hívőkkel szellemben történik meg. Ennek az analógiáján elindulva, tisztán látszik, hogy mit tudnak tenni azok, akik nem követik ugyanazt az elhívást, akik nem ugyanabban hisznek, akiknek nem ugyanaz az értékrendjük, mint mint azoknak, akik Isten akaratában járnak.

Amikor kijött Isten népe Egyiptomból, akkor nem csak magukban jöttek ki. Voltak közöttük olyanok, akik látva Isten hatalmas erejét és védelmét a saját népén, azt mondták, hogy velük tartanak, hogy őket is megvédje ez az Isten. Ráadásul még az ígéretekben is részesülhetnek.

Sok elegy nép is ment fel velük; juh is, szarvasmarha is, felette sok barom. (2Móz 12,38)

Valahogyan úgy számíthattak erre, hogy amit a nép az ő Istenével kikapar magának, annak ők tisztán haszonélvezői lesznek. A számítás jónak tűnt, csak éppen arra nem számítottak, hogy az ígéret beteljesülésének mekkora ára lesz. Ezt még akkor maguk a zsidók sem tudták. Csak követték a hívó szót, mert már szabadulni szerettek volna a rabszolgasából. Ezt érezheti ma közülünk bárki, akit nyomaszt ez a világ, amiben élünk. (Utalok egy korábbi bejegyzésre: Kiszabadultunk a világból https://varadikarolibiblia.blogspot.hu/2016/08/kiszabadultunk-vilagbol_29.html )

Szintén általánosan elfogadott, hogy az ószövetségi Egyiptom példázza a világot számunkra. Ahogyan akkor kijött a zsidó nép Egyiptomból, úgy hoz ki minket is Isten a világból, ahol annak rabszolgái voltunk. Arra készüljünk fel, hogy amennyit a zsidó nép könyörgött Istenhez a szabadításért, nekünk is kérnünk kell az Urat, hogy szabadítsa meg a szívünket a világtól. Ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha felismerjük a helyzetünket a világban, és elkezdjük a világot teherként érezni. Mert amíg szeretjük, addig nem fogunk tudni „kijönni” belőle, és az Úr sem fog tudni minket kihozni, mert a szívünk mindig vissza fog oda vágyódni. Ha pedig mi elszántak is vagyunk, hogy otthagyjuk a világot, ha vannak köztünk olyanok, akik szeretik, és nem is akarják otthagyni, akkor könnyen megélhetjük azt, amit a zsidó nép.

De a gyülevész nép, amely köztük volt, kívánságba esett, és Izrael fiai is újra siránkozni kezdtek, és mondták: Kicsoda ad nekünk húst ennünk? (4Móz 11,4)

Akinek a szívében csak a jobb utáni vágy van, de nincs meg bene az, hogy bármi áron elhagyja a mostani rosszabb világot, akkor az előbb-utóbb elkezd a világ után sóhajtozni. Ezért nagy a bűne azoknak az egyházaknak, akik nem hirdetik a világtól való elszakadást, hanem még be is viszik a világi szokásokat az egyházba. Mert ezzel megvakítják a hozzájuk csatlakozókat a megszentelődés felé vezető útra. Az ilyen keresztény élet pedig eleve kudarcra van ítélve. Állandó csalódás lesz, mert nem lehet mindkét világból a legjobbat megkapni.

Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és e világi gazdagságnak. (Mt 6,24)

Ezért akik nem elszántan keresik az Isten országát, azok sok olyan cselekedetet meg fognak kérdőjelezni, amely nekik „már nem fér bele” a normális életbe, amely nem más, mint a világgal keveredett, a világi „jókat” is megélni kívánó élet.

Ahogyan a zsidó népet is testi kívánságokkal tudták elfordítani az Istentől, úgy ma is a keresztény közösségekbe bekerül a világ szeretete. Amikor még keresztény bálok is vannak, akkor annak már vészjelzésnek kell lennie, hogy mennyire szeretjük a világot. Lehet, hogy nem iszunk a bálon alkoholt, de mulatni és táncolni, mint a világiak teszik, azt szeretnénk. És erre azt lehet mondani, hogy az nem bűn. Ez így is van, önmagában ez nem bűn. De fel kell ismerni benne a világhoz való kötődést, és a világ még meglévő szeretetét. Ha nem az Úr az én örömöm forrása, és még szüksége van a hústestemnek is örömforrásra, akkor tudhatom, hogy még az Úrhoz közelebb kell mennem, mert még van helye a világnak bennem. De Jakabtól tudjuk, hogy a világ szeretete nem lehet Istennek tetsző (Jak.4,4), mert ez a világrend nem Isten szerinti, ezért nem is tudja elfogadni.

A puszta, ahová először vitte Isten a népét, az egy kietlen hely. Ahogyan Mackintosh írja, az Elmélkedések Mózes 1-5 könyvéről című művében, a pusztában csak az van, amit odaviszünk. A puszta azért puszta, mert ott nincs semmi. Aki már megjárta Istennek a pusztáját az életében, az még ezen kívül egy másik tényt is felismer. A pusztában minden és mindenki megmutatja a maga valóját. Ott nincs képmutatás, nincs színlelés. Ott mindennek és mindenkinek felszínre kerül a lényege. Ott az ember minden haszontalan dolgot eldob magától, hogy ne kelljen tovább cipelnie. Ezt azonban csak egyféleképpen lehet megtenni. Úgy, hogy bízom Istenben, és megállok hittel az Ő ígéreteiben. Ha nem tudom elhinni, hogy nem ez a földi élet az ami számít, hanem egy másik, amelyet most nem látok, sőt az egész világ az ellen az élet ellen beszél, akkor nem fogok tudni végigmenni a pusztában. Ezért nem tudnak átmenni a pusztán azok, akik a régi életre vágynak. Ahogyan Lót felesége is visszavágyott a szodomai életre, és ez lett a végzete. Menthetetlen volt. Az ilyen ember még Isten számára is menthetetlen. De nem azért, mert Ő nem tudná megmenteni, hanem azért, mert Ő az akaratunk ellenére nem tesz semmit.

A mai gyülekezeti életben is természetes, hogy vannak olyanok, akik nem tudnak még átmenni a pusztán, nem tudnak elszakadni a világtól. Ez rendben is van, mert ez egy folyamat, és ennek sebessége teljesen egyéni. Talán egy példa utalhat ennek sebességére, Jézusnak, a bűnös asszony kapcsán mondott történetének tanulsága:

És mikor nem volt nekik miből megadni, mind a kettőnek elengedte. E kettő közül azért, mondd meg, melyik szereti őt jobban?Felelve pedig Simon, mondta: Azt gondolom, hogy az, akinek többet engedett el. És Jézus mondta neki: Igazán ítéltél. (Lk 7,42-43)

Akinek több bűnét bocsátja meg az Úr, az jobban szereti Őt, ezért képes nagyobb áldozatokat is meghozni, mint aki igaznak tartja magát, vagy kevébé bűnösnek. id. Zimányi József egyik tanításában mond egy példát, amikor egy igehírdetés után mondta valakinek, hogy jó lenne továbbmenni azon az úton, hogy leteszi a bűneit. Az pedig felháborodva válaszolta, hogy már letette az alkoholt, és neki nincs több bűne. Az az egy volt, de több nincs, és hagyja őt ezzel békén. Ilyen hozzáállással valóban nem lehet a megszentelődés felé menni. Ezért szenvednek sokan hajótörést a hitben (1Tim.1,19), mert azt gondolják, hogy „ennyi áldozat már elég a bűneimért, többet nem kívánhat az Úr”.

Ezért kell éles különbséget tenni a testvérek között, mert aki nem az Úr akaratát akarja, az nem tud egy idő után tovább jönni, és csak lázítani fog, és vissza akar fordulni. Az ilyenek miatti ítéletet látjuk a zsió nép történetéből, hogy mennyire felbosszantották Istent, és mi lett a vesztük (Júd.5; Zsid.3,15-19). Fel kell azonban ismernünk azokat, akik akarják, és csinálják is amit az Úr mond nekik, de még „többet nem bírnak”. Jönnek, ahogyan csak tudnak. Ezek a testvérek, akárhol is álljanak az útjukon, valódi testvérek, és nem érheti őket semmi kárhoztatás. Ők megteszik azt, amit az Úr kér tőlük, és az Úr tudja kitől mennyit követelhet meg. Ezért nem lehet emberi szabályt hozni a gyülekezeti életre, hanem egyedül a Szent Szellem vezetését szabad követni! Csak a Szent Szellem tudja megmondani valakiről, hogy ő valóban az Urat követi, vagy sem. Ezért nem szabad az ilyen testvért megítélni, mert ő mindent megtesz, és nem az ő felelőssége az, hogy éppen hol tart ezen az úton (Róm.14,4). Mert Isten senkit sem enged feljebb kísérteni, mint elbírja (1Kor.10,13). Aki már kicsit érettebb az Úr követésében, és sok tapasztalaton átment, az tudhatja, hogy mennyi türelemmel vezet végig valakit Isten ezen az úton. Folyamatosan figyelve arra, hogy lélekben „normális” emerek maradjunk, és ne omoljunk össze a változások súlya alatt.

Voltunk olyan gyülekezetnek a tagjai, ahol azt mondták, hogy lassítani kell, a leglassabb hívő tempójában menjen a gyülekezet, hogy ő is tudjon velünk jönni. Szinte nem is történt semmi abban a gyülekezetben, és akik fejlődhettek volna, azok meg „elunták”, hogy nem tudnak továbblépni az Úrban. A leglassúbbak meg nem kaptak motivációt, és nem láttak jó példát, hogy miért érdemes küzdeni. Állóvíz lett, ahol mindenki megmaradt a régi életénél. Ha Mózes és a többi vezetők nem álltak volna erősen a helyükön, akkor a zsidó nép is többször visszafordult volna az ígéret földjére vezető útról. Ezért nem lehet kicsinyíteni a vezetők felelősségét. De nem is lehet minden felelősséget rájuk hárítani, mert az Úr ítélőszéke előtt mindannyiunknak egyedül kell megállnunk (2Kor.5,10). Ott nem lehet majd mutogatni, hogy mások miatt kerültem ilyen helyzetbe. Ezért is mondom mindenkinek, hogy ha szomjazik és fejlődne, de olyan helyen van ahol nincs lehetőség, ahol inkább elkeserítik, mint építik, akkor jöjjön ki onnan. Egy életünk van, itt kell beteljesítenünk mindazt, amire az Úr egyenként mindannyiunkat elhívott. Ha távol tartanak az Úr megismerésétől, akkor az örök élettől tartanak távol (Jn.17,3).

Attól, hogy valaki gyülekezetbe, vagy istentiszteletre jár, attól még lehet hitetlen. Hiszen a hívő jelentése sem az, hogy elfogadja, elhiszi, amit a Biblia mond, hanem hűséges az Úrhoz. Azt mondja Jézus, hogy aki szereti Őt, az megtartja a parancsolatait (Jn.14,24). A hit szó görög jelentése az inkább bizalom. Ha hiszek valakinek, akkor bízom a szavában. Csak ezzel az Istenbe vetett bizalommal lehet igazi hívő életet élni. Akiben nincs meg ez a bizalom, az hitetlen. Mert aki hitben erőtlen, mert még az Úr útjának elején van, az rendben van. De ha valaki évtizedek óta „egyhelyben” topog, akkor ott már valami nincs rendben. A gazda egy darabig eltűri, hogy nincs gyümölcs, de nem sokáig.

És ezt a példázatot mondta: volt egy embernek egy fügefája szőlőjébe ültetve; és elment, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talált. És mondta a vincellérnek: íme három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelve, mondta neki: Uram, hagyj békét neki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt. (Lk 13,6-9)

Egy ideig Isten is vár mindenkire, hogy gyümölcsöt teremjen. De ha az illető nem akar továbbmenni az úton, akkor az Úr is otthagyja. Ezért ne legyünk együtt hitetlenekkel, mert hamis írgalommal, hamis szeretettel és hamis szelídséggel még azt is elveszíthetjük amink van.

Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nekik Istenük, és ők én népem lesznek. Annak okáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket, És leszek nektek Atyátok, és ti lesztek fiaimmá, és lányaimmá, azt mondja a mindenható Úr. (2Kor 6,14-18)

A hit, hívőség és vallás fogalmak tartalmának változása

admin Bibliai témák ,,,

A hitéletben is, mint életünk több területén, használunk olyan szavakat, amelyek jelentésével nem vagyunk igazán tisztában, illetve jelentésük módosult és sekélyesebb lett, mint az eredeti tartalmuk.

A jelenlegi világkorszak a vége felé közeledik, ez kétségtelen. Van egy olyan globális mozgató ereje a jelenkori emberi civilizációnak, amely nem az ember érdekeit szolgálja. Ennek a tervnek része, hogy az emberek már ne is tudják, hogy mit beszélnek, s a szavak is már csak üresen csengjenek. Hogy mire is gondolok? Ahogyan régebben az adott szónak nagy ereje volt, a becsületszónak élet-halál kérdés volt a megtartása, ma már az írott szavaknak sincs becsülete.

A hit témaköre ezen belül egy igen kényes része az életnek, hiszen ha én az életem egy olyan világképre alapozom, ami már nem is azt jelenti amit jelentenie kellene, akkor tévútra visz engem, és ahelyett, hogy megmentene, a halálba visz.

Isten az ígéjét adta nekünk, ami kimondott szavakból áll. Ha ezeket a szavakat megváltoztatjuk, vagy más jelentést rakunk melléjük, akkor nem tudják betölteni az eredeti szerepüket, amiért is mindenekelőtt Isten nekünk adta őket. Ha egy szövegről, vagy beszédről van szó, (hogy ki mit írt, vagy mondott) akkor a szavaknak elsöprő jelentősége van, hiszen a szavak hordozzák az átadni kívánt gondolatok tartalmát. Egy képnél, a színek, formák, alakok, a jelenet, stb. hordozzák a mondanivalót. Amikor szövegről van szó, akkor a használt szavak adják meg ugyanezt a többszintű kifejezést. Ezért kulcskérdés, hogy milyen szavakkal mondom el és írom le a mondandóm. (megjegyzés: természetesen nem a személyes beszédről van szó, mert ott a jeletés lényegi részét maga a beszélő hordozza, hogy milyen hangsúllyal, milyen komolysággal, milyen hangerővel, milyen testbeszéddel, stb. adja át az üzenetet.)

Ha megvizsgáljuk a hitvilághoz tartozó néhány alapszavunk jelentésbeli változását, akkor tetten érhetjük azt a változást, amely a mai kereszténységben is sok probléma gyökerét jelenti, hiszen mást hiszünk arról, amit valójában teszünk.

A tömörség érdekében most csak a hit, hívő, vallás szavak jelentésbeli változását szeretném átnézni, mert ebből megtudhatjuk, hogy valóban hiszünk-e, és valóban hívők vagyunk-e.

Kezdjük a vallás szóval. Az eredeti jelentése egészen más, mint a ma használatos. Sokan ma már késznek vesszük a szavakat, és nem is gondolkodunk el az eredetükön, pedig a magyar nyelv kifejezetten leíró nyelv. Szóval a vallás szó jelentése: Nyilatkozat, amely által állítjuk, bizonyítjuk, hogy valami így vagy úgy van, vagy ellenkezőleg, tagadjuk. Ez az elsődleges jelentése. A másodlagos jelentése pedig ennek folyománya: Szóbeli és tettleges kijelentés, hogy bizonyos hitágazatokat hiszünk és követünk. Figyeljük meg, hogy szó szerint megvalljuk azt amiben hiszünk, és szavainkkal és cselekedeteinkkel bizonyítjuk, hogy abban hiszünk. Aszerint élünk, amit vallunk. A belső meggyőződésünket valljuk meg a vallásunkkal, és e mellé tesszük az életünk beszédét és cselekedeteit. Innen indul ki a hitéletünk külső megnyilvánulása. Eredetileg, ez a szó csak alanyra vonatkozóan volt értelmezhető, tehát valaki vall valamit.

A mai korra ez a jelentés leszűkült az isteni hittel kapcsolatos megnyilvánulások, szertartások, tanítások egységes rendszerére. Eltávolodott az alanytól, és attól, hogy megvallom az életemmel a hitemet. Más szavakkal, külső bizonyságát adom a belső hitemnek. A mai jelentés már csak egy hitrendszer tanait jelöli, hogy én elfogadom az adott hitrendszer tanait, de az én érintettségemről semmit nem árul el.

A vallás, jobban mondva a megvallás következő lépése, a hívség (maibb formájában a hűség), mely szerint és híven (hűen) követem azt, amit vallok. A régi jelentése megint többet árul el, mint a mai. Állandóság, melynél fogva bizonyos véleményben maradunk, határozatunkat ingadatlanul követjük. Azzal, hogy hűséges maradok a megvallásomhoz, irányba állítom az életem a belső meggyőződésemnek megfelelően. A hűség jelentése is megfakult mára, és annyi maradt belőle, hogy valamihez vagy valakihez állhatatos maradok. Elveszett belőle a korábbi döntésnek megfelelő határozottság, illetve a korábbi véleményemben való megmaradás. Eredetileg a hűség össze van kötve a vallásommal, vagyis az én hitvilágommal, még ha csak erkölcsi szinten is. Mára ez lekopott annyira, hogy csak valami vagy valaki mellett maradok.

Az eredeti jelentések vonalán a következő lépés az, hogy ha én megmaradok a vallásom mellett hűséggel, akkor leszek hívő, vagyis olyan, aki hisz és bízik valakiben. Tehát a vallásom következő lépése az, hogy azért maradok hűséges a megvallásomhoz, mert bízom az Istenben, hogy amiben hiszek, az úgy van. A bizalmam Belé helyezem. Ez a hívő szó, mára lefogyott annyira, hogy „vallásos ember”. Tehát megáll azon a szinten, hogy én elfogadok egy hitrendszert, elhiszem azt. Ez ma a keresztény világban egy óriási probléma, hiszen – egy kedves pásztor szavaival élve – így lesz az ember elméleti hívő. Az elmémmel elfogadom a hitrendszert, de az életem nem teszem mellé. Ez azonban a bibliai hitben nem elég az üdvösséghez. De ha valaki a mai értelemben vett szavak jelentését nézi, akkor teljesen elegendőnek látszik ez a mentális elfogadás.

Még egy lépéssel tovább menve, ha megvallom azt amiben hiszek és amihez hűséges vagyok, vagyis a bizalmam abba helyezem, akkor mondhatom el, hogy hiszek vagyis valamit bizonyosnak, igaznak tartok, vallok, mint olyanról meg vagyok győződve , különösen valamit alapos tekintély, igaz tanúk után megismerek és tudok. Ez az eredeti jelentése a hisz igének. Egy mély meggyőződés és hiteles forrás illetve tanúk által bizonyított állítás igazságként való elfogadása, melyet vallok és hűen követek a beszédemmel és cselekedeteimmel. Mai értelmezésében a hisz az valamit igaznak tekint, igaznak fogad el. És itt megáll. A mély meggyőződés kimarad már.

Itt zárul be a kör. Eredetileg tehát ha én elhiszem, hogy Isten létezik és él, ebbe helyezem a bizalmam és ez lesz a meggyőződésem, amit vallok hűséggel a beszédeimben és cselekedeteimben. Ezzel szemben a mai jelentések vonalán, elhiszem egy hitrendszerről amit állít, és ez lesz a vallásom. Érezzük a különbséget? A kereszténység keretein belül maradva, a mai jelentés alapján már nem jutok el feltétlenül az üdvösségre. Hiszen még egy nagy csapda áll a szavak mögött. Ma már sokan azt mondják, hogy ezt és ezt elhiszem, de azt és azt nem tudom elfogadni. Amit itt és itt írnak, az nem lehetséges. Isten olyat nem akarhat, vagy az másképp van, mint a Bibliában. Ezzel igazán az ember kimondja, hogy nem abban az Istenben hisz, amelyet Isten Igéjében találunk, hanem önmagának hisz, hiszen felülbírálja az igazságot. Mert ugye aki az egyiket mondta, az mondta a másikat is. De ha én felülbírálom, akkor már nem hiszek az írásoknak, hanem magamnak és a magam tudásának hiszek, és egy saját, szubjektív igazságot állítok fel. „Mert én jobban tudom.” Ezzel esek el végleg az üdvösségtől. Mert ha hiszem, hogy aki az írásokban van létezik, és olyan amilyennek bemutatják, akkor ha én azt felülbírálom azt amit róla állítanak, akkor már nem azt fogadom el valóságnak  amely a hit alapja, ugye – hanem én kreálok egy saját valóságot, amelyben már nincsenek benne a nekem nem tetsző részek.

Felhasznált irodalom:

A magyar nyelv szótára – Czuczor Gergely-Fogarasi János, 1862

Értelmező Kéziszótár – MTA, 1972-2012 változatlan kiadás Anyanyelvi könyvespolc (14000 szavas értelmező szótár) – Scriptum kiadó 2005